Egy csizma, egy kantár, egy gerinc

- Elnézést, hogy egy kicsit alulöltözött vagyok - szabadkozik -, de éppen most jövök a közmunkásoktól, reggel óta dolgozom velük a folyóparton.
- Akkor már értem a vízhólyagot - mondom.
- Á - mosolyogja el magát -, azt tegnap szereztem, kidöntött ugyanis a szél egy termetes fát az egyik külterületi részen; kimentem a Stihl fűrésszel, és felaprítottam.
- Nem szólják meg a falu első emberét, hogy melósként viselkedik? - kérdem.
- Dehogynem - vágja rá. - Többen is a szememre hányták már, miért izzadok együtt a cigányokkal, miért kaszálok, gereblyézek én is a közmunkásokkal. Egyszerű a válaszom: mert szeretem csinálni. De, ha kell, nyakkendőben, kifogástalanul szabott öltönyben minisztériumokban kajtatok, pénzt, támogatást próbálok kihajtani Verőcének. Különös, de még ebben a kuncsorgásban is lehet élvezetet találni.
Születése jogán nevezhetnénk a polgármestert gróf bethleni Bethlen Farkasnak, hiszen apja-anyja született gróf Bethlen, következésképpen mindkét nagyapja Bethlen. Az utóbbiak közül Béla gróf Észak-Erdély kormánybiztosaként szerzett magának hírnevet.
- Csakugyan, a Horthy-féle országgyarapodás idején anyai nagyapám a visszatért erdélyi területek kormánybiztosa lett - közli tárgyilagosan az unoka.
- Úgy tudom, Béla gróf megkülönböztetett figyelmet szentelt annak, hogy véletlenül se érje bántódás a románokat a magyar uralom alatt - vetem fel a kérdést.
- Ez olyannyira igaz, hogy vitás ügyekben mindig egy picit a románoknak kedvezett, mert így látta biztosítottnak a két nép közötti feszültségmentes együttélést. Erre a humánus, messzire látó megfontolásra utal is az Észak-Erdély utolsó kormánybiztosa voltam címmel megjelent könyvében. De azt meg ne kérdezze, mi volt a jutalma az emberséges magatartásért.
- Mi volt a jutalma?
- Kilenc év börtön Romániában.
- Le is ülte?
- Természetesen. Igaz, úgy a negyedik-ötödik év táján felajánlották a román hatóságok, hogy kiengedik, amennyiben azonnal elhagyja az országot. Erre nagyapám azt válaszolta: "Én ezen a földön születtem, itt is fogok meghalni." Egyébként a börtönéveiről szóló kézirata nálam van, kiadásra vár. Azzal zárja a visszaemlékezéseit, hogy megkísérel az életéről valamiféle tanulságot levonni, s a "jótett helyébe jót várj" közmondást így módosítja: jótett helyébe örülj, ha nem rúgnak fenékbe. Ám legvégül a túlvilági életben elnyerhető jutalomban bízik.
Említem a polgármesternek, hogy a Bethlenek mindig imádták papírra vetni gondolataikat, leírták, mi történt velük, Erdéllyel és Magyarországgal az idők során. Csak a barokk korban és csak a família bethleni ágán négy jelentős tollforgatót ismerünk, köztük Bethlen Miklóst, aki 1642-től 1716-ig élt. Miklós gróf és Verőce első emberének nagyapja között akár párhuzamot is vonhatnánk. A barokk főúr is politizált, erdélyi kancellárságig vitte, őt is börtönbe vetették, továbbá ő is megfogalmazott egyféle élettanulságot: "Minél hívebben és buzgóbban az én hazámnak és nemzetségemnek szolgálni és használni igyekezem vala, engemet a világ annál inkább üldöz vala."
Beszélgetés közben szemügyre veszem a polgármesteri szoba berendezési tárgyait. A falon Nagy-Magyarország térkép, falkavadászatot és huszárokat ábrázoló képek, ott lóg Bethlen Gábor, a nagy erdélyi fejedelem portréja is. Fotósunk szeretné a fejedelemmel együtt lencsevégre kapni a polgármestert. - Nem, nem - tagadja meg a kérést Bethlen Farkas arra való hivatkozással, hogy Bethlen Gábor a család iktári ágából való, amely már kihalt, neki tehát a fejedelem nem közvetlen felmenője; de még ha az volna is, egy kettős portré csúnya nagyképűségnek hatna.
Rákérdezek, hogy a hivatali szobában lévő, néhány tekintélyes, patinásnak látszó bútordarab netán a Bethlen-vagyonból maradt-e.
- Abból semmi sincs a kezünkben, vagyonmentésre nem volt módja a szüleimnek. Ahogy közeledett a front Erdély felé negyvennégyben, édesanyám az első és akkor még egyetlen testvéremmel előremenekült Budapestre. Édesapám később ritka kalandos körülmények között követte a családját. Neki már tényleg sebtében, lóháton kellett menekülnie. Az történt ugyanis, hogy az egyik falu kocsmájában halálra késeltek egy cigány embert. A román szervek édesapámra akarták kenni a bűncselekményt. Nem volt elég nekik, hogy kisemmizték, még a gyilkosság bélyegét is rá akarták sütni. Na, akkor lóra kapott, és irány Magyarország. Egyébként édesapám menekülésekor viselt csizmája és hátasának kantárja a mai napig megvan.
- Vagyis egy csizma meg egy kantár maradt a grófi vagyonból - jegyzem meg.
- Igen, meg a hajlíthatatlan gerinc - teszi hozzá a polgármester, majd nekem szegezi kérdést: - Fontos a gerinc a mai világban?
- Különlegességnek számít, az biztos - válaszolom.
- Tudja, a gerincnek, a tartásnak, a becsületnek elsődleges fontossága volt a családunkban. Ez messze megelőzte az anyagiakat - meséli riportalanyom. - Tartás tekintetében sokat tanultam Béla nagyapámtól, aki egy kuckó nagyságú kényszeralbérletben lakott Kolozsváron, miután szabadult a börtönből. Édesanyám 63-tól kezdve állandóan magával vitte a gyerekeit, amikor hazalátogatott Erdélybe. Én is rendszeres vendég voltam nagyapámnál. Személyében olyan férfit tisztelhettem, aki elfogadta a sorsát; soha nem kommunistázott, nem oláhozott. Ugyanakkor csekély nyugdíjából mindig juttatott a templomnak. Gyerekként döbbenetesnek találtam, hogy még álmában is képes volt fegyelmezni magát. A mindnyájunknak kötelező esti imádság után hanyatt feküdt az ágyán, kezeit összekulcsolta a hasán, és mozdulatlanul aludt reggelig. Végigolvasva a börtönéveiről szóló kéziratát, felnőtt fejjel jöttem rá, hogy fogolyként sajátította el az öntudatlanság ellenőrzésének hihetetlen képességét. Hosszú esztendőkön át ugyanis ketten kellett aludniuk egy priccsen, így, ha valamelyikük forgolódni kezdett, a másik leesett. Aki tehát egyáltalán képes volt rá, az megtanulta, hogyan dermesztheti a saját testét mozdulatlanságba, hogyan fegyelmezheti az álmát.
Ahhoz is nagy önfegyelem, szeretet és önfeláldozás kellett, hogy polgármester szülei - osztályellenségként - az Erdélyben született első gyermek után további ötöt vállaljanak itt, Magyarországon.
- Édesapám kezdetben szenet hordott Budapesten, pedig agrármérnök volt, több nyelven beszélt. Hamarosan kitelepítették a családot Jászkisérre, történetesen egy orosz katonai teherautón. Szüleim ott már másnap elmentek napszámba, tették a dolgukat zokszó nélkül. A munkához való viszonyulásuk rokonszenvet keltett a helyiekben. Gyakran előfordult, hogy reggelre egy frissen sült kenyeret találtak a kilincsükre akasztva, vagy egy csupor tej várta őket a küszöbön. Sohasem tudták meg, kik voltak a jótevőik. A kitelepítés után Nagymarosra költöztek albérletbe. Édesanyám szemfelszedő kisiparos lett: hordták neki a hibás harisnyát, és ő valami kis aprópénzért eltüntette a szálfutás nyomát. Édesapám villanyszerelőként dolgozott Vácon.
- Ön mikor született?
- Ezerkilencszázötvenhétben, úgyhogy még jól emlékszem arra a szűkölködő világra. Ám a szegénység nem akadályozta meg édesanyámat abban, hogy a hat gyereke mellett három-négy cigánygyerek keresztanyaságát és támogatását elvállalja. És az sem esett ki az emlékezetemből, hogy jöttek hozzánk bőrkabátos nyomozók a fekete Volgájukkal. Figyeltek, szaglásztak utánunk, pedig a szüleim semmilyen rendszerellenes tevékenységben nem vettek részt, hacsak az nem számított annak, hogy édesanyám az erdélyi magyarság szolgálatát lelkiismereti kérdésnek tekintve ott és úgy segített az ottaniakon, ahogy és ahol csak tudott. Aztán, főként a rendszerváltozás után, én is bekapcsolódtam ebbe az intenzív munkába. Az ősi családi fészek, Bethlen város mellett, Felőrön éppen most építünk egy négyszintes magyar iskolát, amely tizenhárom település központi oktatóbázisa lesz. Emellett Kárpátalján több óvodát újítottunk fel.
- Miből?
- A Julianus Barát Alapítvány révén pénzt gyűjtünk erre a célra a világ módosabb magyar közösségeiben. És pályázunk, ahol tudunk.
- Milyen hátrány érte önt, amiért arisztokrata famíliában született?
- Utólag azt mondhatom: engem már semmilyen. De az is igaz, hiába jelentkeztem műszaki egyetemre, még a papírjaimat sem küldték tovább a gimnáziumból. Pedig akkor már a hetvenes évek második felében jártunk. Nem baj, egyetem helyett autóvillamossági iskolába iratkoztam, majd az elvégzése után vállalkozásba fogtam. Autódiagnosztikai műhelyt nyitottam Vácon, aztán autókereskedést, később Szentendrén kis textilüzemet építettem, külkereskedelmi cégben dolgoztam, végül beindítottam a Dunakanyar Rádiót, amelynek tulajdonosa voltam hét évig. Kilencvennyolctól polgármester vagyok.
- Boldog ember?
- Nagyon. Vállalkozói múltamnak köszönhetően viszonylagos jómódban élek. Van házam, lovam, istállóm, kocsim, családom, van hat gyerekem. Vannak terveim Verőcén, és szeretnék még gyereket.
Elbúcsúzom a polgármestertől, de magamban még elmélázom azon, hogy a bethleni Bethlenekre mindig is a bő gyermekáldás lehetett jellemző, ha ezer év viszontagságai ellenére magvuk nem szakadt. Hogy is szól a barokk főrend, Bethlen Miklós erről a témáról? "A hálóházamról írnom nem illik, s nem is szükség, bizonyság tizenhét gyermek." Ugyanő még hatvanöt évesen is így fogalmaz: "A Venus énnálam nem bolond, buja és gyakor, hanem mértékletes, de buzgó, tenyésző, és mindennapi volt, mely mai vénségemben is nem sokat fogyatkozott."

Két család
Két főnemesi család ismert Bethlen néven: az iktári és a bethleni Bethlenek. Az iktári ág legismertebb történelmi alakja Bethlen Gábor erdélyi fejedelem, aki 1580-tól 1629-ig élt. Nevéhez fűződik a fejedelemség felvirágoztatása és európai rangra emelése. Célja a három részre szakadt Magyar Királyság egységének helyreállítása volt. Az iktáriak 1866-ban haltak ki férfiágon.
A bethleni Bethlenek a honfoglaló Becse-Gergely nemzetségből származtatják magukat. A XVII. században tettek szert jelentős politikai befolyásra - kiváltképp Erdélyben. Többen is viseltek közülük kancellári tisztséget. Barokk memoárirodalmunk két kiemelkedő alkotója: Bethlen Miklós és Árva Bethlen Kata.
Az 1874-ben született gróf bethleni Bethlen István 1921-től 31-ig Magyarország miniszterelnöke volt. A trianoni országcsonkolás után az ő vezetésével sikerült megvalósítani hazánk gazdasági és politikai konszolidációját. A II. világháború idején az egyoldalú németbarátság helyett az angolszász irányultságot tartotta célravezetőnek. 1945-ben a megszálló orosz csapatok a Szovjetunióba hurcolták, ahol egy évvel később elhunyt.