Életkanyar

Ide a helyzet pontos megértéséhez most súlyos milliárdokat, költségvetési hiányszázalékokat kellene írnunk, de sok értelme nem lenne. Vannak, és kész. Elodázódik az euró bevezetése, pedig a mi gazdaságunk igazából a fizetési rendszer teljes szervesülésével igazodhatna a nagy egész összes követelményéhez. Mondhatjuk erre, nem érdekel bennünket. Nem lenne igazunk.
Az úgynevezett Nagy-Európa (benne mi) egész gazdálkodása arra épül, hogy mindenki betartja a szabályokat, befizet, igényel, elszámol. Mi ebben a táncrendben lépést hibáztunk, mégpedig nagyot. Olcsó politikai csikicsukik játszották a főszerepet, ígért mindenki mindent, most pedig az asztalon a számla, amit ki kell fizetni. Megszorításokról, reformokról hallunk, de az egészet nem értjük, azokat az összegeket, amelyek a levegőben röpködnek, el sem tudjuk képzelni a maguk valóságában. Hogy például az a bizonyos hiány húszezresekben mekkora szobában férne el. Ha mi, tízmillióan egyszerre kényszerülnénk kifizetni, milyen mélyen kellene a zsebünkbe nyúlni. És hogy ennek az egésznek mi is lehet a valódi következménye.
A magyar agrár- és vidékfejlesztési támogatás összege nagyjából négyszázmilliárd forint. Hogy egy előbbi (igaz, másra vonatkozó) felvetésünkre mindjárt választ is találjunk (megkérdeztük!): ha tényleg húszezresekben akarjuk látni a pénzt, harminckilenc nagyobb utazóbőröndöt kell magunk elé képzelni ahhoz, hogy fogalmunk legyen, milyen irdatlan összeg ez. Mind adóforint. Egy része - például a földalapú támogatás - laza bejelentkezés után, alanyi jogon jár, más tételeket pályázatokkal kell igényelni. Mindez most veszélyben forog.
Sokan nem hitték, hogy az uniós csatlakozás kisebbfajta rendszerváltozással ér fel. Pedig így lett. Ebben az összevetésben igazából majdnem mindegy, hogy négyszáz-, ötszáz- vagy háromszáznyolcvanmilliárd szerepel az ágazati minisztérium bármikori költségvetésében. A lényegről változatlanul kevesen mernek beszélni: aki most nem hajlandó beállni a sorba, földszerzési, támogatási és adóbevallási lehetőségtől egyaránt elesik. Mindentől, amit az unió és a kormány kínál. De vannak itt más bajok is. Amikor a magyar parlament a költségvetésről beszél, talán érdemes lenne a forintokon és a múltbéli sérelmeken túllátni. Észrevenni, hogy úgy általában a kereskedelemben és abban az úgynevezett "vidékbizniszben" a már közvetlen (és időnként kissé lesajnált) szomszédaink is itt lihegnek a nyakunkban, ráadásul belső üzleti rendszereink sem éppen acélosak. Ki vagyunk szolgáltatva eurónak, dollárnak, nemzetközi tőkemozgásoknak, mindennek. Jó lesz felébredni, nem vagyunk magunkban.
Nem tudjuk magunkat mindettől függetleníteni, a világ itt van. Az oroszok, az amerikaiak, a brüsszeliek, sőt a kínaiak is már a spájzban vannak, és figyelnek erősen. Piac vagyunk, amelyben a szerződések és megállapodások jelölik ki a pénz útját, és itt sokat nem hibázhatunk. Ha azt mondjuk ma, hogy ennyi vagy annyi, akkor az nem lehet amannyi vagy emennyi. Ilyen egyszerű.
Ezt az országot a két nagy politikai erő minden ésszerűséget nélkülöző versengése olyan pályára tolta, amelyről már nehéz lesz letérni. Fittipaldi, az olasz autóversenyző-fenomén mondta egykor, hogy gyorsan menni mindenki tud, az igazi tudomány a jól megtervezett lassítás, ha jön a kanyar. Mi most éppen kanyarban vagyunk. Fél éve, a választási kampányban még mindenki a "gázpedált" nyomta, ígért hetet-havat, most pedig itt a szigorú tény: vagy okosan lassítunk, vagy megyünk a kavicságyba. Ahonnan szinte lehetetlen visszajönni.