Akit Móricz vitt Szatmárba

Az elmúlt évtizedek során jó pár tanár és tanítvány neve összeforrt az intézménnyel, ám Bajkán Barnabás mindenkin túltesz. Negyvenegy évet töltött el az iskolában - huszonhetet tanárként, tizennégyet pedig igazgatóként. Az iskola volt az élete. Tavaly ment nyugdíjba, de ma sem múlik el nap, óra, hogy el tudna szakadni tőle.
- Nehéz is lenne - kínál hellyel az iskola parkjában egy öreg fa árnyékában. - Itt éltem le jóformán az egész az életem, és itt élek ma is. Ötven méterre a tantermektől.
Szolgálati lakásban, tesszük már hozzá mi, merthogy Bajkán Barnabásnak egyszerűen nem volt ideje saját házat építeni. Iskolát, kollégiumot igen, de saját otthonra nem futotta. A sétányt gereblyézte, amikor megérkeztünk hozzá, s mielőtt leültünk volna beszélgetni, körbevezetett minket a parkban, amely egyidős az intézettel. Téli gazdasági iskolaként 1927-ben alapították, akkor ültették el a mára hatalmasra nőtt fákat is.
- Észrevétlenül nőttek ilyen naggyá - mosolyog az igazgató. - De az én szememben épp olyanok, mint negyven éve. A gyerekekkel is így vagyok. Pedig már nagypapák, nagymamák is vannak köztük szép számmal. Ám ha találkozunk, én nem csupán a komoly üzletembert, a jó kezű mesterembert látom bennük, hanem a megszeppent, gyámolításra váró elsős diákot is.
A Hajdúságból került ide, a debreceni agráregyetem elvégzését követően. Más kézzel-lábbal tiltakozott volna az ellen, hogy isten háta mögötti helyre kerül, ő viszont éppen Szatmárba kérte magát. Móricz volt az oka.
- Móricz Zsigmond ma is a legkedvesebb íróm, egyetemistaként pedig egyenesen faltam a könyveit - meséli. - És talán mondanom sem kell, azoknak a könyveknek a nagy része Szatmárban, a Túrháton, az Erdőháton játszódik. Addig nemigen jártam arrafelé, de a könyvek nyomán úgy megszerettem azt a tájat, hogy ma sem tudok szabadulni tőle.
Az ott élő és továbbtanulni szándékozó fiatalok szerencséjére. A távoli, apró falvakból Szalkára kerülő kamaszok - akik közül sokan szülőfalujuk határát sem lépték át addig - benne találták meg a hiányzó szülőt. Ezt természetesen nem Bajkán Barnabás mondja, sokkal szerényebb ő annál, semmint hogy ilyesmikkel dicsekedjen. Hanem az iskola hetvenötödik születésnapjára megjelentetett évkönyv, amelyben többek között az egykori diákok vallanak arról, mit is jelentett nekik "a Baross". Hovánszki György, Nyírlugos polgármestere például így ír: "Fájdalmas gyermekkorom volt, mert korán magamra hagytak, és a betűt nem ismerő, nyolcvanhat éves nagymamám nevelt. Keservesen kezdődtek a mátészalkai évek. Az első év vége felé odajött hozzám Bajkán tanár úr, akinek szemet szúrt, a tél közeledtével sem úgy öltözködöm, mint a többiek. Nem tudta, hogy a legjobb barátommal éjjelente kiszökünk a kollégiumból a közeli vasútállomásra vagont pakolni, de így sem jutott mindenre. Téli cipőre meg végképp. Bajkán tanár a saját cipőit adta nekem!"
E sorok a hatvanas évek élményeiből születtek. Ne higgyük azonban, hogy csak akkor szorult segítségre a szatmári kisdiák. Ma is. Sőt! Bajkán Barnabás szerint ma talán még több a támogatásra váró gyerek.
- Tudom, sokan felkapják majd a fejüket, de nem mondhatok mást: a rendszerváltás óta még többen, mint korábban - gyújt rá elgondolkozva egy cigarettára. - Hányszor előfordult, hogy betegen jött vissza a kollégiumba a gyerek, és nem szedett semmi orvosságot. "Nincsen pénzed, fiam?" - kérdeztem. "Nincsen"- felelte. "Otthon sincsen?" "Nincsen" - sütötte le a szemét szégyenlősen. "Na, várjál!" - sóhajtottam ilyenkor egyet, és kivettem a pénztárcámat. Szerencsére soha, egyetlen szóval sem kérdezte meg a család, hogy miért kell nekem az a sok zsebpénz.
Neki sem volt könnyű gyermekkora. Hatan voltak testvérek, s az anyjuk a háború idején súlyos szívbetegségbe esett. Sohasem gyógyult meg igazán. A házimunka nagy része is a gyerekekre várt, a legtöbb épp Barnára. Mosott, főzött, estére pedig beállt az apja mellé kovácsinasnak. Böszörményben akkor több mint negyven kovács patkolta a lovat, belőle is kovácsot szeretett volna nevelni az apja.
De ő tanulni akart.
A hatvanas évek elején aligha volt eldugottabb falu az országban Túrricsénél. Nem leányálom, pláne egy legényembernek, ám az egyetem után ő boldogan foglalta el a helyi termelőszövetkezet agronómusi posztját.
- Élveztem azt a munkát - mondja -, de egyre gyakrabban foglalkoztatott a gyerekkori álom. A tanítás. Különösen amikor megtudtam, hogy van iskola, amelyben az én diplomámmal is taníthatok. Két év után boldogan váltottam, bár meg kell hagynom, a szívem egy darabját otthagytam Ricsén. Már több mint négy évtizede annak, de még ma is, ha kiderül egy gyerekről, hogy onnan, az Erdőhátról jött, különösen jó érzés fogja el az embert.
Nemcsak ő emlékszik szívesen az egykori diákjaira. Ők sem felejtik el. Szeretett tanáruknak az ő közbenjárásukra szavazta meg a napokban a megyei közgyűlés a Szabolcs-Szatmár-Beregért bronz emlékérmet.