Egy eltűnt ház nyomában

A Nyíregyháza melletti községben élő T. András tavaly ősszel vette észre, hogy valakik fosztogatják anyósának a falu túlsó végén fekvő portáját. Az öreg mama halála óta üresen állt a ház, az örökösök csak hébe-hóba néztek felé. Előbb csak a kerítés hiánya szúrt szemet nekik, aztán egyszer csak eltűntek a jókora nyári konyha ajtói, ablakai. Legközelebb a cserepeknek is hűlt helyét találták, utóbb a gerendákat is hiába keresték.
A nyáron pedig elvándoroltak a falak.
Az örökösök ez idő tájt tettek feljelentést. A rendőröknek könnyű dolguk volt: egy kétkerekű taliga nyomai a kertszomszédhoz vezettek. Megtalálták az elvitt falazóanyagot: egy kis ól épült belőle két malacnak meg egy szamárnak. Az ólépítők, egy idős cigányasszony meg a lánya, elismerték, valóban ők is vittek a vályogból. De hogy a tulajdonosok mindent rájuk akarnak kenni, s négyszázezer forintot követelnek tőlük... - ez főbe kólintotta őket.
Merthogy, azt állítják, ők csupán száz-százötven vályogot szedegettek el a házból!
Nagycserkesz különös szerkezetű település. Az ötvenes-hatvanas években jött létre pár bokortanyából. Ma ugyan már szabályos község, de őrzi az egykori tanyarendszer sajátosságait. A nagy távolságokat, a hatalmas portákat, melyeken úgy elbújik egyik-másik ház az öreg fák, bokrok mögött, hogy szinte nem is látni az útról.
A szóban forgó házból sem sok látszik.  Csak valami halványan felsejlő cseréptető, meg egy nagy, száraz fatörzs, ami lehet, hogy gémeskút, de az is lehet, hogy egy rég kiszáradt, öreg akác. A házhoz ma már út sem vezet, egy dudvával felvert szántón át lehet a legkönnyebben megközelíteni. Az udvarra viszont szinte lehetetlen lépni. Nyakig ér az ürömből, labodából, vadkenderből, parlagfűből összefonódott bozót, afölött pedig a sűrű akác- és bodzabokor.
A kerítésnek már rég nyoma sincs. A nagy ház viszont még áll, ellentétben a régi nyári konyhával. Pedig az alapjából ítélve az is kisebb lakóház méretű lehetett. A nagyobbik ház talán még megmenthető, bár a bejárati ajtaja nincs meg, a teteje rogyadozik, és mintha a kőalapzatát is kezdenék elhordani valakik.
A nyomozás azonban nem emiatt folyik.
Hanem az eltűnt nyári szállás miatt. A fő gyanúsított, M. Péterné épp vizet ereszt az utcai kútból, és mikor megtudja, hogy miért keressük, nagyot sóhajt.
- Azt hiszik maguk is, hogy én cipeltem haza a vastag gerendákat? - néz ránk szomorúan, aztán, mint ahogy a testépítő izompacsirták teszik, megfeszíti a karizmait: - Ezekkel a karokkal...?
A kis, negyvenkilós öregasszony - így, ránézésre - kétszobás, OTP-s házban lakik a két unokájával. Meg a két felnőtt fiával, a vejével, a lányával s azoknak a gyermekével, nyolcadmagával. A férje már rég meghalt, a két unoka anyja pedig, az ő szavaival élve, beállt "utcai nőnek".
- Igaz, nem tagadom, két kis taliga vályogot tényleg hazatoltunk a lányommal. Abból építettük fel azt a kis ólat a malacoknak meg Janinak, a szamarunknak - int be az udvarra, ahol valóban minden stimmel. Jani is, a malacok is, meg az ól is, van rajta ajtó is, ablak is, de azok valami rossz fészerről valók, semmiképp lakóházról. - Ott állt három évig üresen a ház, az örökösök feléje se néztek. Aztán valaki tényleg megbontotta. De mi egyetlenegy gerendát, ablakot sem hoztunk el onnan. Csak azt a kis vályogot. Hát ezért akarnak minket négyszázezer forintra beperelni? Honnan vegyek én annyi pénzt? Amikor az OTP-tartozásunk is egymillió forint?!
Mint mondja, az ő özvegyi nyugdíja negyvennégyezer, a lánya rokkantnyugdíja pedig negyvenháromezer forint, ebből élnek nyolcan.
- És a férfiak? - vetjük közbe, mire lemondóan legyint.
- Nincsen itt munka sehol. Próbálkoznak pedig, de nem kellenek sehová.
- Az unokákat ki iskoláztatja?
- Hát ki? A nagy jó isten. Meg én. Még az a szerencse, hogy most is vállaltam két hektár répát a téeszből. De már nehezen bírom a kapálást egyedül; csak, ugye, muszáj.
- Ott a három férfi is, ők nem érnének rá?
- Hát... - bizonytalanodik el a hangja -, ők nem nagyon szeretnek kapálni. Mennének ők nagyobb munkára, de nem kellenek. Az én nyugdíjamra vannak utalva szegények. Nem tudom, mi lesz velük, ha engem leültetnek. Mert hogy én nem fizetek büntetést, az biztos. Miből is fizetnék?
Idősödő gazda jön a kútra, meghallva az utolsó mondatokat ingerülten löki a homokba a két vödröt.
- Minek is fizetne? Hordta azt a házat már boldog-boldogtalan! Tudja azt mindenki, csak Bandi nem akarja tudni. Ő nem bánta volna, ha elvisznek mindent, mert úgy a pénzénél lenne. Az öreg mama halála után lett volna arra a portára vevő, de nem is annyira a felesége, pedig ő az örökös, mint Bandi, megmakacsolta magát. Nem adta. Most már bánja, hisz nem kell senkinek. Azt mondom én, direkt jól jött neki, hogy elhordták az egyik házat, így legalább megfog valamit az elherdált százezrekből.
A pórul járt gazda fent lakik, a forgalmas főutcán, s mint majd' minden ott lakó, dinnyét meg zöldséget árul a háza előtt. Most nincs otthon, csak a felesége. Hatalmas dinnyehalmok mögött ül, s váltig azt hangoztatja, nem nyilatkozik. De beszélni szívesen beszél. Már amikor épp nem a vevőknek méri a dinnyét, a barackot.
- Amióta híre ment az esetnek, már-már úgy tekintenek ránk sokan, mintha mi loptuk volna el másoknak a házát - néz ránk szemrehányóan. - Hogy képesek vagyunk bíróságra menni az igazunkért! Tudják mennyi pénzből élünk mi? Fillérekből. Az uram rokkant, éppen csak ötvenezret kap. Ha nem túrnánk a földet, felkopna az állunk. De ebből se gazdagodik meg az ember - mutat a dinnyehegyre. - Csak a baj van vele, meg a munka. Azt hiszik, nem szívesen cserélnék én a tolvajokkal? Például azzal a három férfival, akik naphosszat csak azt a kis szamarat hajkurásszák. Napszámost meg nem lehet kapni három-négyezer forintért sem. Azoknak is hiába szólnánk, azt felelnék, ők annyi pénzért nem dolgoznak.
Megkínál bennünket egy barackkal, és hosszan eltűnődik, amikor azt kérdezzük tőle, mi lesz, ha a bíróság tényleg a kis öregasszony nyakába sózza a több százezres büntetést.
- Mi nem akarjuk bántani. De hagyja szó nélkül az ember, hogy idegenek széthordják a szülői házát?