Ívét átveszi

Maga a kifejezés egyébként egy folyamatot jelöl: valami valamihez illeszkedik, azzal szervesen hasonul, harmóniába kerül, "ívét átveszi", tulajdonságait magába olvasztja. Ugye, milyen szép magyar kifejezések ezek? Nekünk azonban a kopogós konvergencia szó jut, és aligha véletlen ez a poroszosan feszes hangzás. Harmóniáról, szerves hasonulásról egyelőre szó sincs. Itt az ív átvételéről még jó darabig beszélni sem érdemes, a tulajdonságok beolvasztásáról meg pláne.
Baj van.
Amikor Magyarország 2004 májusában az Európai Unió tagja lett, sokan csodát vártak. Azt, hogy egy (na jó, csatlakozó társainkkal együtt tíz) ország egyik pillanatról a másikra áthidal történelmi, gazdasági és katonai szempontokból évtizedeken át fenntartott szakadékokat. Hogy a nemes európai eszme pénzügyi és egyéb felzárkóztatások révén az öreg kontinens minden szempontból egyenjogú tagjává teszi Magyarországot. Ma hazánk elvileg valóban a - vegyünk kölcsön kifejezést a gazdasági minisztertől - "működő Európa" része, de a gyakorlatban mégis a közeli és évtizedeken átnyúló múltunkból örökölt kényszerek között vergődik. A sokat emlegetett reformok állandó tologatása, a gyáva politikusi teszetoszaság éppen napjainkra tette világossá, hogy a maszatolásnak vége. Az van, ami van.
Ha a sokat emlegetett, hétfőn magyar nyelven Brüsszelbe küldött konvergenciaprogramot figyelmesen végigolvassa valaki, abból szinte üvölt a kényszerű helyzetfelismerés: itt most lépni kell, mert ha nem, hát a sárba ragadunk. Konkrétabban: ha az állami költségvetést nem sikerül valahogy rendbe hozni, nemhogy az úgynevezett euróövezet része nem leszünk, de még az egyébként általában járó támogatások nagy része is elúszhat a semmibe. Úgynevezett határszámokról, makrogazdasági mutatókról folyik mostan a szó a hivatalos közbeszédben, de a lényeget már elég pontosan érthetjük: az állam kiadásait keményen korlátozni, bevételeit növelni kell, különben nagy gáz lesz.
Most igazából azt kéne írni, hogy az a csúnya állam persze, hogy az oktatással, az egészségüggyel, a vállalkozókkal meg az önkormányzatokkal kezdi a befizetési prés tekergetését, de ez durva egyszerűsítés lenne. Például azért, mert a közhatalom saját szervezetét is intenzív fogyókúrára fogja (a miniszterelnök hét végi bejelentése szerint "lassan és drágán csináljuk azt, amit gyorsan, kisebb létszámmal, hatékonyabban is tehetnénk"), de ennél sokkal drámaibb a helyzet. A mi hazánk egy olyan gazdasági közösség részévé vált, amely saját működését - éppen saját kipontozott, precíz ellenőrzése érdekében - szigorú számokhoz, rigorózus könyveléshez igazítja. Egy mondás szerint a barátság alapja a pontos elszámolás. Hát mi most éppen barátkozunk. Bárki került volna hatalomra a legutóbbi választások után, szembe kellett volna néznie a ténnyel: az ígérgetések kora lejárt, a sokat emlegetetett államháztartási hiány annyi, amennyi. Ha nincs pénz, nincs miből osztani, nyirbálni kell itt, szigorítani kell ott. A mostani kormány - ha vállalta, hát csinálja! - ezzel a matekkal küzd. Biztosan nem kényelmes helyzet. De a miénk még annyira sem az.
Két és fél éve jelent meg e hasábokon, hogy az uniós csatlakozás egy szempontból mindenképpen hasznos lehet: mert az új rendszer biztosan kikényszeríti jó néhány olyan beágyazódott társadalmi-gazdasági igazságtalanság (szép kifejezéssel: a köztehervállalás egyensúlytalansága) újragondolását, amelyek mellett eddig mindig lehajtott fejjel oldalogtunk el. Nos, az idő lejárt. Rendbe nem tett dolgokat most már végre valóban a helyükre kell igazítani, mert terveink, az ország közösségi forrásokra alapozott fejlődése úgy törhet meg, hogy azt évtizedekig már megint hiába próbáljuk majd reparálgatni.
Mondhatjuk, hogy a politika már megint becsapott bennünket, hogy mit ígértek, mi lett belőle, de ez ma teljesen értelmetlen lenne. Van egy ronda, új, megszorításokkal terhes, még sokszor elhangzó kifejezésünk: konvergencia. Abban bízhatunk, hogy néhány év múlva ennek hasonértelmű megfelelője a rend lesz. Amolyan európai.