Generációk 56-ja

Tanács Gábor: Hogyan kerültél a tüzértiszti iskolára?
Palágyi Béla: Mindenem volt a sport. Futballoztam, atletizáltam, és amikor jött egy katonatiszt, hogy menjünk tüzértisztnek, csak azt kérdeztem tőle, lehet-e ott sportolni. Azt mondta, amennyit csak akarok. Nem foglalkoztunk ott politikával semmit. Aztán jött október huszonharmadika, és önkénteseket kértek mondván, rendbontás van a fővárosban, meg kell védeni az Üllői úti tüzértiszti iskolát. Lelkesen jelentkezett az egész osztály. Harmadmagammal kiállítottak a kapuba egy-egy karabéllyal meg három tárral, aztán becsukták mögöttünk a kaput, és odatoltak egy szekrényt, mellénk, az ablakba pedig egy-egy géppuskát állítottak jobbról is, balról is. Még meg is fordult a fejemben: miként fogunk bemenni, ha valami zűr lesz? Aztán jött egy csapat fiatal teherautón, és azt kiabálták: "Aki magyar, velünk tart!" Én meg, hogy "Állj, vagy lövök!" De nem álltak meg. Én meg nem lőttem.
T. G.: Miért nem?
P. B.: Jöttek, kivették a kezemből a karabélyt, egy másik leszedte rólam a váll-lapot, egy kislány a fejemről levette a sisakot, zsilettpengével levakarta róla a vörös csillagot, aztán visszaadta. Érdekes volt. A vadászkutyát csak azért az egy mozdulatért nevelik, hogy visszahozza a vadkacsát. Engem előtte évekig azért tanítottak, etettek-itattak, hogy akkor, ott húzzam meg a ravaszt. De nem húztam meg. Pedig, utólag visszagondolva, kutya kötelességem lett volna. Persze, akkor mi történik? Engem meg a két másik növendéket darabokra szednek, aztán az ablakból a gépfegyverek lekaszálják a tüntetőket, lett volna kétszáz halott; szóval végül is jó, hogy nem tettem meg. De azért csak kötelességszegés volt. Fura egy helyzet, na...
T. G.: Az én generációm csak filmekből ismerheti ötvenhatot, meg abból, amit a szülők, nagyszülők meséltek róla. A filmekből az egész nagyon szépnek tűnik, meg heroikusnak, de azok, akik akkor éltek, elég sok zavarba ejtő vagy kifejezetten komikus történetet tudnak az események alakulásáról. Nekem legalábbis ötvenhat egy jókora zűrzavarnak tűnik.
P. B.: Zűrzavar is volt. Mi ott ültünk aztán az iskolában, de semmit sem értettünk az egészből. Velünk szemben, a Népligetben állt a szovjet tábor, a bakák ott tangóharmonikáztak. Az első vér volt a legmegrázóbb: az oroszok, nyolcan, egy páncélkocsira ültek, amely csak derékig védte őket. Ennek ellenére cigiztek, viccelődtek... És tíz perc múlva hozták őket vissza véresen, mint egy-egy rongycsomót. Némelyik még sírt: "Mama, mama!" És a következő nyolc már szállt fel a kocsira, ugyanúgy cigizve és látszólag gondtalanul.
T. G.: Akkor benned elsősorban a borzalmak maradtak meg?
P. B.: Azt hittem akkor, hogy számomra majd valami feldolgozhatatlan traumát okoz, álmodom vele éjjelente. De nem. Az egész olyan furcsa, moziszerű volt. Az ember csak sodródott: kiment a Köztársaság térre, ahol az emberek gödröket ástak, hogy megtalálják azokat, akiket ledarált az ÁVO. A kormány, a kormány... De ki legyen a kormányfő? Kodály Zoltán, igen, Kodály, ilyeneket hallottunk. Végig nem értettük, hogy mi történik, de el kellett fogadni normálisnak; és el is fogadtuk.
T. G.: Mire gondolsz?
P. B.: Amikor november negyedikén bejöttek az oroszok, az iskola parancsnoka azt mondta, hogy nem tudja értünk vállalni a felelősséget, lehet, hogy mindnyájunkat elvisznek hadifogságba. Akkor először azt gondoltuk, hogy kimegyünk Ferihegyre a légvédelmi ágyúkkal, és lövöldözünk a tankokra. Csakhogy a fegyverekből valaki kiszedte az elsütő szerkezetet. Később az volt a parancs, hogy dobjuk be a fegyvert egy pinceablakon, majd fussunk, mint egy nyúlcsorda... Aztán vasutasok között bujkáltunk a ferencvárosi pályaudvar atombiztos óvóhelyén. Ötven vasutas volt velünk, és mindig minket, katonákat küldtek fosztogatni a vagonokat. Szivart, zsírt, bolgár szőlőt meg citromos nápolyit vittünk a bunkerba, közben valakik folyamatosan lövöldöztek ránk géppuskával a vasúti tornyokból. Nem tudtuk, hogy kik meg mi végből. De a végére egészen megszoktuk.
T. G.: Akkor én is megosztom veled az egyetlen családi emlékemet ötvenhattal kapcsolatban. Nagyapám ment be a tanyáról a forradalom alatt Szegedre, eladni a tejfölt. Megállították a forradalmárok, hogy aki magyar, velünk tart. Nagyapám nem akart velük tartani, mert ő már épp eleget vendégeskedett Szibériában. Erre a nemes lelkű forradalmárok kiborították a tejfölt. Na ez az, amit nekem nehezemre esik összeilleszteni a csillogó szemű fiúkkal a filmekben. De mondd, te, aki ott voltál, hogyan ünnepled október huszonharmadikát?
P. B.: Összeszorul a gyomrom. Mindig összeszorult a gyomrom, valahányszor elsült egy ágyú, miközben feküdtem az ablak alatt, fejem a sisakon. Sok mindenfélét lehet erről mondani, de azt nem, hogy szép lett volna. Egy szovjet kiskatona hullája feküdt a körúton, és rendre átmentek rajta a tankok, a végén nem maradt belőle, csak egy kétszer háromméteres zsírpacni a betonban, a többit elhordták a lánctalpak.
T. G.: És a fejedben hogyan rendezted el, amit akkor csináltál vagy nem csináltál?
P. B.: Volt idő, amikor azt gondoltam: igen, meg kellett volna húznom a ravaszt. Vagy beállni a forradalmárok közé. És én nem csináltam egyiket sem. Hogy én gyáva szar voltam, még ha ennek jó vége is lett, hiszen nem halt meg kétszáz ember. Ott, akkor szerintem senki nem tudta, hogy mi lesz majd jó, senki nem volt bölcs, sem előrelátó. Azt sem hiszem, hogy aki, mondjuk, a Corvin közben fiatal gyerekeket küldött a halálba, annak makulátlanul tiszta volt aztán a lelkiismerete. Hogy kihasználta, hogy könnyen lobbannak, és belehajszolta őket egy ilyen értelmetlenségbe. Azért nem lehet rendesen ünnepelni ötvenhatot, mert mindenkinek van vaj a fején.
T. G.: De akkor mikor lesz ebből rendes ünnep?
P. B.: Majd, ha mi meghaltunk. Majd ha te is meghaltál, és el lesz felejtve, hogy jaj, a nagyapám tejföle... Akkor jön egy új generáció, szépen lecsiszolja az éleket, és abból lesz egy szép, kerek ötvenhat, amire aztán nyugodtan fel lehet nézni.