Indulatok

Mi folyik itt? Mikor kezdődött, miért, minek kellett kialakulnia nálunk, hogy egy viszonylag békés ország közterein egyszer csak ordas indulatok szabaduljanak el?
Vajon miért is veszett el a rend mifelénk? Kezdjük egy száraz ténnyel: a tévészékház elleni roham után őrizetbe vett emberek többsége olyan, húszas éveit taposó polgártársunk, akinek még semmilyen, legalább többé-kevésbé hivatalos munkahelye nem volt. Sodródó, általában ezzel-azzal seftelgető, puszta "szórakozásból" balhét kereső fiatal emberek ők. Egy neves szociológus "elveszett nemzedéknek" nevezte őket, akiknek induló életpályáját derékba kapta a rendszerváltozás meg az azzal járó összes gazdasági nehézség. Mindhárom letartóztatott olaszliszkai roma is hasonló cipőben jár. Sikertelenség, indulat jutott eddig nekik. Semmi sem menti tettüket, de aki járt már hasonló utcában, mint az a bizonyos liszkai, az tudja: ott kevés mosolyra lel a látogató. A mondás szerint a munka emberségre nevel - de akinek ilyen tanítója nincs, azzal mi lesz? Nézzünk mindannyian magunkba: biztosan szívesen engednénk a lakásunkba - mondjuk - vakolni egy kigyúrt, durván beszélő, bőrdzsekis "kopasz gyereket" vagy egy körülményei miatt láthatóan "szakadt" cigány embert? Tudjuk a választ: nem. Mind a kettő vesztes. Igen: mindkettő kedvét vesztette, az egyik sem akar vagy tud már igazán valódi munkahelyen dolgozni. Emez inkább ügyeskedik, a másik meg várja a segélyt. Amúgy meg utál mindent és mindenkit, s ha úgy alakul a helyzet, gátlás nélkül szakad ki belőle az erőszak.
Nem ütnek, de keserűek sokan még rajtuk kívül is. Kenyérvásárláskor forintosokat számolgató nyugdíjasok százezrei éppúgy, mint az új adók miatt fogukat szívó vállalkozók. A minimálbéren alkalmazott segédmunkás, hivatalnok stb. Sok a vesztes.
De a rosszlétet is meg lehet élni egy ideig úgy, ha legalább nem rontják a kedvünket "felülről" is. Ha valahol mégis felcsillan erre-arra a remény. Most viszont az ország egyik fele utálja a másikat, a másik meg az egyiket. Gátlástalan vádaskodás mindenhol.  Cigányozunk, zsidózunk, politikusozunk. Keressük az aktuális bűnbakot. Ez egy rosszkedvű ország. Tele csalódott, ígérgetésekkel megmérgezett emberekkel, akik közül a józanabbja azért pontosan tudja azt is, hogy egyszer minden hazudozásnak valahogy úgyis vége szakad. Lehet a véleménynyilvánítási jog alapján akasztást követelni a Kossuth téren, de attól még az alaphelyzet nem változik: éppen most a nemzet egységét talán leginkább kifejező ünnepünket súlyos ellentétfelhők árnyékolják be. Egy olyan ünnepét, amelyre egy egész világ figyel. Csak remélhetjük, nem lesz akkor mennydörgés és villámlás.
Magyarország az elmúlt két évtized legsúlyosabb társadalmi - igazából nem gazdasági - válságával szembesül. Mindenki saját sorsának jobbra fordulását várja tizenhat éve. És néhány, a nyilvánosságnak ugyan nem szánt, a hazugságról szóló, de alighanem őszinte mondat nyomán kiderül: nagyobb kulimászban ülünk, mint hittük volna. Egy rosszkedvű országban az ilyesmi olyan, mint a parázsra öntött olaj - feszültség eddig is volt, most még több lett. Csinálni kell valamit, de azzal nem jár jól pillanatnyilag sem a patikus, sem a diák, sem a vállalkozó, sem az amúgy is öklét szorító "vesztes nemzedék". Idegesek, tele vannak hát indulattal. Tiltakoznak. Ki így, ki úgy. A miniszterelnök két szűk esztendőt jósol. Nem tudni, ő a posztján kibírja-e ezt az időt. És mi?