Egy Bocskó, két ország

Én most a román oldalon ülök, a síneken. Két pár is van belőlük. Az egyik megy be Románia belsejébe, a másik, a széles nyomtávú pedig, követve a Tisza vonalát, fel Ukrajnának. Hátam mögött a házak, előttem a Tisza, a partján három kecske. És egy kecskepásztor, aki nem igazi pásztor, hanem nyugdíjas mozdonyvezető, és kifogástalan magyarsággal igazítja el a folyton szökni akaró kecskéit:
- Majd jön Grisa, és jól a seggetekbe lő!
Grisa valószínűleg egy túlsó oldali, ukrán határőr, aki inkább amolyan szimbolikus, mintsem valóságos figura, hisz nem látni sehol, pedig itt keskeny a Tisza, a túlparti fák levelei is tisztán kivehetők. Meg az is, miképp vonul át a falu túlparti felén egy lakodalmas menet, a sor végén bánatos ruszin zenét játszó harmonikásokkal.
Szombat van, szép őszi délután. A folyó fölött ökörnyál úszik, s fent, a kihalt vasútállomáson vadgesztenye hull a fákról. A fecskék még itt vannak, vidáman cikáznak a folyó fölött. Nekik persze semmit sem jelent a határ. Ha a szúnyogok Romániában járnak, akkor Romániában vadásznak rájuk. Ha Ukrajnában, akkor Ukrajnában.
Miért nem születik az ember fecskének vagy szúnyognak, tűnődöm. Azoknak nem parancsol senki. Az embernek viszont kétszáz kilométert kell kerülnie, ha át akar menni a kétszáz méterrel odébb lakó barátaihoz. A román-ukrán határon ugyanis törvényesen lehetetlenül nehéz átvergődni. Tíz kilométerre innen, Máramarossziget és Aknaszlatina között ugyan pár éve felépítettek egy nagy fahidat, de az kezdettől fogva zárva. Fegyveresek őrzik, civil meg se közelítheti. Engem is elzavartak, pedig csupán néhány fényképet szerettem volna készíteni róla. Merthogy fahidat a Tiszán sehol másutt nem lehet fényképezni. Nem tudni, mit őriznek rajta, a helybeliek mindenesetre szkeptikusak: nem lesz azon forgalom soha, egy komolyabb jeges ár pillanatokon belül szétrombolja.
Ha tehát át akarunk ugrani a romániai Bocskóról az ukrajnai Bocskóra, akkor fel kell menni egészen Szatmárnémeti alá, hogy átengedjék az embert a másik országba. De néha jobb, ha Magyarországon keresztül, mondjuk, Tiszabecs és Tiszaújlak között kél át az ember a határon.
- Én sem voltam még sohasem odaát - int át a túloldalra a romániai magyar nyugdíjas. - Pedig él ott egy sereg rokonom. Sajnos, sokukról már semmit sem tudok. És ha bejön ide is az unió, meg, ahogy mondják, a "sengeni" határ, rosszabb lesz, mint Brezsnyev meg Ceausescu idején. És nemcsak az átkelés. Abban az időben még az itteni magyarság is tűzön-vízen át ragaszkodott a túlparti rokonokhoz. Most...? A románok mellett már a mi fiataljaink is Olasz- meg Spanyolországba mennek inkább. Jól is teszik! - vágja hátba botjával az egyik, erőnek erejével a Tiszának menő kecskéjét. - Ott legalább nem románozzák le őket. Mint maguknál... - mér végig tetőtől talpig -, magyaroknál.
A kecskék meggondolják magukat, lassan araszolni kezdenek a falu felé, a gazda legnagyobb örömére. Ott már nem kell félteni őket a Tiszától, meg beszélgetni is nyugodtabban lehet. Panaszkodik. Az ő gyermekkorában, ötven éve, itt még a magyaron kívül más szót nem is igen hallott az ember. Most viszont örül, ha magyarországi vendég téved erre.
- Kevesen vagyunk... Kevesen vagyunk magyarok, fiatalember - lépked át a síneken egy nénike, és görbebotjára támaszkodva megáll a folyóparton. - És folyton fogyunk. Az én tizenhat éves, szigeti lányunokám egy szót se tud magyarul. A lányunk a hibás, tudom... Meg talán mink is. De már késő. Azt felelte az unokánk a nagyapjának a minap: "Jó-jó, hogy maguk magyarok, meg az anyám is az, de az apám román! Minek tudjak hát én magyarul!?"
Máramarossziget, az egykori megyeszékhely negyvenötezer lakosának ma már nem egészen tizenkilenc százaléka vallja magát magyarnak. De az is több mint nyolcezer ember! A város épp e napokban ünnepli fennállásának hétszáz éves évfordulóját, pár órája tartották az ünnepségsorozat első felvonását. A városháza előtt gyülekezett a nép, köztük a gyönyörű népviseletbe öltözött rengeteg diák. A polgármester asszony beszélt, persze románul; mögötte sorakozott minden helyi notabilitás. Köztük az ortodox pap is. A magyar papokat, sem a reformátust, sem a római katolikust, nem láttuk a meghívottak között. Se a zsidó rabbit. Pedig hát ahhoz a hétszáz évhez mégis csak van némi közük a szigeti zsidóknak, magyaroknak.
Ez akkor is igaz, ha mára valóban drasztikusan megváltozott a város nemzetiségi aránya. Az 1910-es népszámlálási adatok szerint Máramarossziget mintegy húszezer lakójából 17 512-en vallották magukat magyar anyanyelvűnek, míg románnak 2001-en. Ma a románok több mint 33 ezren vannak. Az egyetlen magyar többségű falu, Tiszahosszúmező kivételével - ez valójában színmagyar település - hasonló folyamatok játszódtak le a többi, magyarok is lakta településen. A majd' ötezres lélekszámú fürdővároskába, Aknasugatagra például csupán az ötvenes években kezdett beköltözni nagyobb számban a környező falvak románsága. Ma viszont már kilencvenszázalékos többséget alkotnak.
Hosszúmező és Sziget kivételével nem nehéz elképzelni az itteni magyarság jövőjét: a beolvadás menetének felgyorsulásával kell számolni. Ma, hál' Istennek, azért még a leglehetetlenebb helyeken is felbukkannak nemzettársaink. Például a Visó völgyében, ahol olyan nagyok a hegyek és szűkek a völgyek, hogy az országút is jobbnak látja elkanyarodni Sziget felé. Ez már a ruszinok földje, Petrova, Visóoroszi és Oroszvíz környéke. Zárt világ, de a vásár itt is vásár. Nagy bajuszú cigányokkal egy rézüstre alkudoztam Petrován román-ruszin-magyar keveréknyelven, s már fizetni akartam épp, mikor megszólított egy férfi - magyarul. Mutat ő nekem ennél különb kuriózumot! S elvezetett egy másik oláh cigányhoz. Egy igazi művészhez, aki ott helyben kalapálta ki az ezüstgyűrűket. Vettem is vagy hármat, köszönet érte annak a magyar embernek, akiről a mai napig sem tudom, hogy ki volt, mert elsodorta tőlem a tömeg.
Itt, Bocskón nincs ilyen gondom. Itt nincs tömeg, csak mi vagyunk ketten: a nyugdíjas vasutas meg én - no meg a három kecske. És hallgatunk. Hallgatjuk a túlparti násznép nótázását. Magyarul danolnak, tán a legismertebb felső-tiszai nótát: "Látod, édesanyám, látod, édesanyám, / mért szültél a világra. / Inkább dobtál vóna, inkább dobtál vóna / a zavaros Tiszába..."