Megszakadt az anyaszív is

Csizmadia Zoltán a hazai képzőművészek egyik legmarkánsabb mai képviselője. A lassan elmúló magyar vidék képi világát vászonra menekítő művész az elmúlt fél évszázadban számtalan kiállítás megbecsült résztvevője volt, díjainak se szeri, se száma. Most is fut egy nagy sikerű kiállítása. Ezúttal azonban nem az alföldi tanyákkal, emberekkel, a fokozatosan feledésbe merülő paraszti világ emlékeivel szembesíti a nézőt. Hanem 1956 felemelő vagy éppenséggel szörnyű történéseivel. A forradalom és szabadságharc legdrámaibb pillanatait ábrázoló festményei Balatonfüred és Túrkeve után most éppen Debrecenben, a Déri Múzeumban láthatóak, de a Munkácsy-díjas művész szándékai szerint vándorol majd tovább az országban a tárlat, hogy emlékezzünk az akkori hősökre, áldozatokra.
- Ötödéves voltam Budapesten, a képzőművészeti főiskolán, mikor kitört a forradalom - mondja az 1933-ban, Mátészalkán született művész. -A főiskolások azonban már egy héttel korábban mozgolódni kezdtek, ha jól emlékszem, 15-én tartottunk egy nagygyűlést, különféle követeléseket fogalmaztunk meg. Békés célok voltak: március 15-ét és október 6-át nyilvánítsák nemzeti ünneppé, szüntessék meg a katonai ismeretek és az orosz nyelv oktatását, a dísztermünkből távolítsák el a Sztálin-szobrot, ilyesmiket követeltünk.
Akkor nemigen gondolt még senki arra, hogy hamarosan vér fog folyni a pesti utcán. Sokan hittek a rendszer békés megreformálásában. De aztán a Parlament előtti vérengzés felnyitotta az emberek szemét, megkezdődött a fegyveres harc. Mindenfelé forradalmi bizottságok alakultak, így a képzőművészeti főiskolán is. A tanárok közül olyan ismert művészek lettek a tagjai, mint Barcsay Jenő, Domanovszky Endre, Koffán Károly, a hallgatók közül pedig mások mellett Bencsik István, Pálfalvi János és Csizmadia Zoltán.
Közben jöttek a hírek, hogy orosz csapatok tartanak a főváros felé. Az egyetemisták elhatározták, fegyvert kerítenek, megvédik a fővárost. A képzőművészetisek is kaptak kilenc puskát meg egy golyószórót, amit a főbejárattal szemben állítottak fel. Egy Velázquez-másolattal álcázták. Később kerítettek egy másik golyószórót is, azzal az Izabella utcai kaput gondolták védeni.
- November 4-én hajnalban a kollégiumban hallgattuk meg Nagy Imre drámai beszédét. Azonnal rohantunk a főiskolára. Az ablakok elé asztalokat húztunk, a grafikai műhelyben tárolt oldószerekből Molotov-koktélokat készítettünk, s vártuk a támadást. Meg is jelent hamarosan egy fehér Pobjeda, magyar ÁVH-sok ültek benne, nyomukban egy orosz tankkal. Persze mi lelkesek voltunk, készek voltunk felvenni a harcot, de Koffán tanár úr józanságra intett bennünket. "Gyerekek, puskákkal tankok ellen értelmetlen szembeszállni. Menjenek haza!" Beláttuk, igaza van, s visszaszivárogtunk a diákszállóra. De sokan az iskolában, illetve annak meg a szomszédos házaknak a pincéjébe szorultak. Köztük négy kiskatona is, akiket pár nappal korábban eresztettek szélnek az esztergomi kaszárnyából, s a harcok kitörésekor Pesten rekedtek. Köztünk húzták meg magukat. Mi persze nem leltük a helyünket a kollégiumban, a harciasabbak kigondolták, hogy menjünk vissza a főiskolára tiltakozó plakátokat készíteni. Egyik társunk, szegény Csűrös Zoli volt az ötletadó. Szkeptikus voltam, mondtam, plakáttal nem megyünk semmire, pajtás, de ők november 6-án elindultak. Éjjel az ablakba állított őr, Bódis Antal azt látja, szovjet tankok veszik körül az iskolát, az ágyúikat az épületre irányítják. Az őr nyomban felkeltette a padlón, a székeken alvó diákokat, hogy meneküljenek. Akkor vették igazán hasznát annak, hogy egyik tanáruk tanácsára lyukat ütöttek a főiskola és a szomszéd lakás pincefalán, azon át észrevétlenül elhagyhatták az iskolát. A szovjetek azonban gyanút fogtak, és hamarosan az Izabella utcai pincében voltak. Ott húzta meg magát a négy kiskatona is, meg az egyik főiskolás, Kovács József. Ötüket kirángatták a tömegből, és elhurcolták. A főiskolás társuknak az volt a veszte, hogy bőrkabát volt rajta, s azt hitték, valami parancsnokféle, a kiskatonákról pedig azt, hogy a néphadseregből dezertált ellenállók.
- Egy fáskamrába terelték őket, s mint a kutyákat, lelőtték mindőjüket - halkul el Csizmadia Zoltán hangja. - Pedig ők nem bántottak senkit. Egyetlen lövést sem adtak le. Két másik társunk, Csűrös Zoltán és Komondi Sándor esete más volt, ők ellenálltak, fedezték a többiek menekülését. Mindkettőjükbe több géppisztolysorozatot is beleeresztettek, a főiskola épületében találtunk rájuk. A nyolcadik halott az őr, Bódis Antal volt, menekülés közben egy pincében érte a halálos golyó. Koporsó persze nem volt, szekrényekben temettük el őket a főiskola udvarán. A katonákat az Izabella utca 52-es szám alatti ház lakói temették el, ötvenhét tavaszán aztán a Kerepesi úti temetőbe vitték őket. A hatalomnak azért lehetett valamiféle lelkiismeret-furdalása, mert '58-ban többször is megjelent a sajtójukban, hogy a hallgatók és a kiskatonák utcai harcokban estek el, de hát ezt mi természetesen nem tudtuk cáfolni. Később többször is megpróbáltam a feleségemmel felkeresni a sírjukat, de lovas rendőrök őrizték, a közelükbe se engedtek senkit.
Csizmadia Zoltán lelkébe soha nem gyógyuló sebet égetett a dráma. A rendszerváltást követően a feleségével együtt aprólékos kutatásba kezdett, egy vaskos könyvben számoltak be a főiskolások ötvenhatos szerepéről. Hallgatótársai mellett kiderítette a sokáig ismeretlennek hitt négy ártatlan kiskatona nevét is: Dancs Miklós, Juhász Sándor, Kamuti Lajos, Széll László. A főiskolás társak neve pedig: Bódis Antal (Heves), Csűrös Zoltán (Vecsés), Kovács József (Tardosbánya), Komondi Sándor (Győrszentmárton).
Alig múltak húszévesek. És az anyja sem élt egyiküknek sem sokáig. Egy-másfél év múltán őket is temették. Elvitte őket a bánat.