Mikulás a háztetőn

Elgondolkodtam azon, vajon tavaly miért nem ment ki elé senki, és szerencsétlennek miért kellett virgácsait pénzzé tenni, hogy beautózhasson a szállodájáig. A töméntelen mennyiségű eszemmel arra jutottam, hogy talán azért nem mentek érte 2005-ben, merthogy 15 évvel a rendszerváltás után nem mertek ünnepélyesen fogadni valakit, aki talpig vörösben érkezik.
Tartozom egy személyes vallomással. Én nem szeretem a Mikulást. Pedig tudom, hogy a gyerekek és fogorvosok kedvenc ünnepe. Mégis van okom arra, hogy ne szeressem. Gyerekkorom a szocializmus alapjai módszeres lerakásának idejére esett. Többszörösen hátrányos helyzetű családból származom, és a december hatodikákon is rendszerint szegények voltunk. Özvegy édesanyám gépírónőként verte a klaviatúrát egy hivatalban, másodállásban cselédként dolgozott. Odahaza. Ezért mindig szerény Mikulásra számíthattam. De édesanyám nem akarta, hogy szegénységünk fájdalmat okozzon. Ezért december 5-én este kitetette velem a cipőmet az ablakba. Miután elaludtam, belecsempészte a kapható legolcsóbb, kakaóporból készült mikulást. Másnap reggel izgatottan mentem az ablakhoz - ahonnan az éjszaka folyamán eltűnt a cipő is, a mikulás is. Egy erzsébetvárosi körgangos ház második emeleti, udvari lakásában laktunk... Drága, jóindulatú édesanyám a malőrt így magyarázta: tudod, kisfiam, a Mikulás egy nálad szegényebb gyereknek vitte a cipődet és a csokit is.
Azóta nem szeretem a Mikulást. Tudom, hogy a katolikus legendárium egyik legkedvesebb szentje Miklós püspök, a névadója, aki könyörületességből az utolsó köpenyét is a szegényeknek adta. Mikulást az egész világon december elején ünneplik, a Gergely-naptár szerinti Miklós napon. A nagyvilágban sokféleképpen nevezik: Santa Claus, Sinterklaas, Gyed Maroz (ez utóbbi magyarul Jégapót jelent, és valószínű, a Szovjetunióban/Oroszországban rendszerfüggetlen távfűtési viszonyokra gondoltak elnevezésekor).
Az '50-es években aztán megtudtam a Mikulás igazi nevét: Hadics Lászlónak hívták, és polgári foglalkozására nézve színész volt a Fővárosi Operett Színházban. Szép, magas és megbízható férfi lévén, sok éven át ő játszotta a parlamenti fenyő alatt a Télapóra magyarosított Mikulást. Egy alkalommal mint kiváló úttörőt, engem is meghívtak. Műsor után jött Hadics télapó, és osztogatni kezdte a Pártunk által zizivel, fruttival, Korfu szelettel, Sport csokival és rághatatlan szaloncukorral tömött piros csomagokat. Mikor én következtem, megkérdezte : Na, kispajtás, te mit kérsz? Csengő hangon válaszoltam: Add vissza a cipőmet! A körülöttünk álló, hópehelynek öltözött alezredesek azonnal csőre töltöttek. Hadics jó színész volt, feltalálta magát. Kezembe nyomott egy csomagot, és, lehajolva hozzám, ennyit mondott: Most, fiam, menj gyorsan az anyád pici konyhájába, és próbáld elvágni ezt a bazalt jellegű szaloncukrot.
Egy újságíró kollégám mesélte manapság, hogy miután négyéves kislánya már a második alkalomkor - jelmeze és maszkja ellenére - rájött, hogy ő játssza a Mikulást, pénzt nem sajnálva megrendelte a hivatásos ajándékozót. A bérmikulás megérkezett, s a kislány csodálkozó szemmel nyugtázta, hogy az apja mellette áll, tehát mégsem ő a Mikulás. Az "igazi" adott neki egy puszit és egy csomó csokoládét. Mikor elment, a gyerek odaszólt apjának: Most már elhiszem, hogy nem te vagy a Mikulás, de ha lehet, jövőre legyél megint Te, mert ennek nagyon pálinkaszaga volt.
Remélem, az idén jutott édesség minden gyereknek valamilyen Mikulástól. Én Miklós napján ez évben is ránéztem a cipőmre, és egészen prózai kérést fogalmaztam meg. Arra kértem a Mikulást, hogy estére, amikor beköszönt a hidegebb idő és a sötét, látogasson le a pesti aluljárókba, és terítse köpenyét az ott alvó hajléktalanokra.
Viszonzásul elfelejtem neki az egykori cipős sztorit.