Siratófal Székelyföldön

- Mi csak úgy vagyunk itt - pattan fel a férfi az érkezésemre. - De a gazdája megengedte, hogy itt lakjunk. Nem kér semmit, csak rendben kell tartanunk a házat meg vigyáznunk rá. Hogy szét ne hordják.
A pelenkás kislány hirtelen éktelen sírásra fakad mellettem, talán a fényképezőgéptől ijedt meg. Nagyobbik testvére felkapja, babusgatja. A kicsi szepeg még néhányat, aztán megnyugszik.
- A magáéi? - nézek a gyerekekre.
- Ó, dehogy, az öcsémé mind a kettő. Csak most benn vannak Bözödön szalmáért. Én meg vigyázok rájuk. Hanem magát a falu érdekli, ugye? Sokan járnak errefelé, mind ezért jön.
A falu ma már nem létezik.
Három család lakik mindössze benne. Amelyikhez betértem, abba tartozik Gergely János - vele beszélgetek - meg az öccse, Attila, annak felesége és három gyerek. Két családot meg Balázsnak hívnak, azok cigányok. Lakik még itt egy férfi, egy magyar, de azt mondják róla, ő bolond.
Valamennyien a hegyoldalban húzták meg magukat. A laposabb rész víz alatt fekszik. Néhány kilométerrel lejjebb, Erdőszentgyörgy határában gátat építettek a Küsmöd patakra, annak a vize duzzadt fel egészen idáig.
Éppen addig, hogy a falu felső szélét is ellepje.
Százhetven családnak kellett kiköltöznie.
- Már ne haragudjon, hogy csak úgy harapom a magyart, árvaházban nőttem fel, Ludason - szakítja meg saját szavát Gergely János -, aztán, ha magyarul szólaltam meg, mindjárt reám kaptak a többiek...
A férfit hároméves korában adta az anyja árvaházba, akkor, amikor meghalt az ura, és összeállt egy másik férfival. Együtt ittak, amíg meg nem haltak.
- Hanem vennének-e belőle? - mutat a férfi a szalmafonatra.
Persze a fonat. Veszek egy kör alakút tíz lejért, jó lesz majd a karácsonyfára. Ha ugyan el nem keveredik addig valahol.
A falut egyébként Bözödújfalunak hívják, és a Székelyföld szívében fekszik.

*

- Gondoltam valamit - fogadta Karda János a feleségét.
Estére járt az idő, az asszony Erdőszentgyörgyről érkezett, a gazdaságból, persze fáradtan, mint mindig. Utolsó napjaikat töltötték Bözödújfalun, a férfi már el is kérte magát az állatgondozóból arra az évre, hogy menthesse, ami menthető, és az asszony is aznap volt benn utoljára.
Bontották a házukat. A pajtával, a melléképületekkel már végeztek, kiszedték belőlük, ami használható, a házból meg aznap kerültek ki az ajtók és az ablakok.
Elsőként Farkasék mentek el, még az év elején. Nem akartak semmiképpen, de nem tehettek mást, a víz már a házukat nyaldosta.
Ezzel kényszerítették a falut arra, hogy elmenjen. Rájuk engedték a vizet.
Jöttek ugyan már évekkel korábban is, Popné például, a titkár Erdőszentgyörgyről a milíciával.
- Kifizették magukat - kiabálta az asszony -, most már takarodjanak!
Igen, kifizették őket. Kardáék például kaptak 35 ezer lejt, akkor, amikor egy Dacia hetvenezerbe került. Vehet rajta néhány tekercs kátránypapírt meg száz mázsa cementet, éppen ma számolgatta a férfi. S még ők jártak jobban, ők a legtöbbet kapják, ami adható; volt, akinek tízezer lejre értékelték a házát. S mi lesz a földekkel? Semmit nem adnak értük.
Ezért dolgoztak kilenc éven keresztül Brassóban állatgondozóként? Ezért raktak banit banira? Kutat fúrattak, pajtát a teheneknek, a bornyúnak, ólat a disznóknak, a majorságnak. Éppen csak hogy elkészültek mindennel, s most számolhatják fel. Másnap érkezik a kocsi a néptanácstól, mert azt adnak, rakodhatnak fel.
Pedig nem adta könnyen magát Bözödújfalu. Gyűléseket tartottak, úgy tiltakoztak. Nem mindenki; ő például nem mert. Szólt neki a tanító, hogy azt hallotta, ha felszólal, felhívják Szovátára, aztán ellátják a baját.
Még küldöttséget is menesztett a falu Bukarestbe. Abban meg az asszony volt benne. Azt szerették volna elérni, hogy ha már menniük kell, legalább egy helyre telepítsék őket, s építsék fel a házukat. Mint ahogy azt tették az ötvenes évek elején néhány faluval arrébb, Gyulakután, ahonnan a hőerőmű miatt kellett költözniük az ottaniaknak.
A küldöttségnek mindent megígértek - és semmit sem teljesítettek.
- És mit gondoltál? - tette le az asszony a kosarát. Hozott az urának egy kis ennivalót, biztos jólesik majd neki. - Remélem, valami jót.
- Azt gondoltam - felelte tagoltan Karda János -, húzzuk középre a bútorokat... öntsük le benzinnel... álljunk a közepére... és... és gyújtsuk meg.
Az asszony szeme elkerekedett.
- Hát ezt tudtad kitalálni? Ezt, a te nagy eszeddel. Azt hittem, valami okosabb jutott az eszedbe. És a gyerekekkel mi lesz, arra nem gondoltál? - csóválta a fejét. - Na, gyere, egyél, melegítek neked egy kis ételt.
A férfi némán kanalazta a levest, kicsit szégyellte is magát, hogy így elgyengült.
- Hanem hallottad, mi történt? - beszélt közben az asszony. - Temesváron az a lelkész csak nem akarja elhagyni a parókiáját. Alighanem kemény dolgokat élünk meg hamarosan. Ha egy évvel korábban történik mindez, talán nekünk sem kellene elmennünk.
Azokban a napokban 1989 decemberét írták.

*

Karda János és felesége az év nagy részét a nyári konyhában tölti. Még most is, ilyenkor, télvíz idején. Jól befűtenek a sparheltbe, aztán tesznek-vesznek egész nap, amit bírnak. Hiába, itt érzik jól magukat.
Fiatfalván élnek, Székelykeresztúr szomszédságában. Ide építkeztek a gyerekeikkel.
- Jó volt az élet Bözödújfalun, jól éltünk - emlékezik az asszony. - Most meg a közköltség meg a gyógyszer elviszi a nyugdíjam.
S hogy lássam, miről beszél, táskát hoz, benne a gyógyszer.
- A havi adagunk - adja a kezembe, érezzem a súlyát. - Reggel kilenc szem, délben két szem, este hat szem. Neki meg - mutat a férjére - a gyomra hiányzik.
- Érik meg a fa, s kezd kiszáradni - bölcselkedik a férfi. De a felesége nem hallja:
- Rajtam meg néha olyan ideg van, hogy mire a számhoz ér a kanál, már egy csepp leves sincs rajta. Mind kilögybölődik. De ne csodálkozzon rajta.
Ismét eltűnik, egy családi ház makettjével tér vissza. Valamelyik karácsonyra kapták, rokon készítette.
Heten voltak testvérek, mindegyiknek volt háza Bözödújfalun, mindegyik megvan - makettben.
A házacska aljából zsinór lóg ki, az asszony be akarja dugni az aljzatba, de nem sikerül, hiányzik a dugasz a végéről. Alighanem valamelyik unoka szerelte le. Kellett neki valami fontos dologhoz.
- Kár, pedig amikor világított, éppen olyan, mint esténként volt. Na, mindegy, szóval ebből kellett kiköltöznünk.
Fényképet tesz mellé, látom, élethű a másolat.
- Még mindig hidegség fut a hátamon, ha arra gondolok, hogy le kellett bontanunk.
Utánuk már csak néhány család maradt, legtovább Tós György. Kicsit fentebb lakott, őt csak kilencvenegyben érte el a víz. Amikor már mindenképpen mennie kellett, megkevert egy adag szert, amiben a birkákat szokta fürdetni, megitta. Úgy találtak rá, halva.
A férfi csak mosolyog:
- Nekünk még jó, mert a gyerekeink táplálnak bennünket jó szóval. De vagy húsz család semmit sem tudott mit kezdeni magával, mehetett Erdőszentgyörgyre a garzonba. Úgy is szokták mondani, a gettóba.

*

- Balázs Mátyás vagyok, magyar cigány - teszi le a vödröt a férfi. Egy szál lovának merte a vizet a bözödújfalui tóból egy traktorabroncsból kivágott vályúba.
Szívesen megmutatja a falut, biztosan nem maradok hálátlan, mondja.
Az idegenvezetés a saját házával kezdődik. A látvány maradandó élmény, kétségtelenül. A roggyant épületben tizenhárman laknak, közülük kilencen egy helyiségben. Ágy ágy mellett, s egy egész falat betöltő textília, rajta Jézus bárányokkal. Az asszony nem lepődik meg különösebben azon, hogy vendég érkezett, éppen csak abbahagyja a mosást.
- Így kell laknunk, láthatja - sopánkodik a férfi. - Nekem is a faluban volt a házam, aztán adtak érte 27 ezer lejt.
- Ezt vette érte?
- A testvéremé volt, összeköltöztünk, éltünk a pénzből. Amikor meghalt, nekem kellett eltemetnem. De nem ér annyit, a mestergerenda is megroggyant már, éjszaka recseg, attól félek, egyszer ránk szakad.
- Érdemes volna talán alátámasztani - vélem. A férfi ráncolja a homlokát, mint aki gondolkodik a javaslatomon, újságpapír fecnit vesz elő, hosszan sodorja a dohányt bele, aztán szó nélkül feláll. Indulunk.
A tóból farönkök állnak ki, gyümölcsfák maradványai. A parton pedig egy hosszúkás épület, teteje nincs, csak falai. Két oldalát hullám csapkodja, a part felőli oldalai hiányoznak.
- Ez volt az unitárius templom. Jártak itt mindenféle népek, kezdték bontani, de elzavartam őket, mondtam nekik, aki templomot bont, azt megveri az Isten.
Arrébb, a vízben másik templom, annak még megvan a tornya is, de a kereszt már megdőlt, s cserép is csak elvétve akad rajta. A falak egy része ép, s feltűnően fehér, mint amit nemrég meszeltek. Mondják, a szomszéd faluból, Kőrispatakról Szőcs Lajos meszeltette le. Így szembetűnőbb, szívesebben jönnek a magyarok megnézni. Nála pedig meg lehet szállni, a napokban is hatvanan érkeznek az anyaországból.
Más nem látszik már a vízből, csak még egy vasbeton villanyoszlop, az is megdőlve kissé. A víz messze elnyúlik, vagy öt kilométer hosszan, a gátat innen nem is lehet látni.
A hegyoldalban sírkövek fehérlenek, sokan temetkeztek annak idején a kertjük végébe. Nézegetem a sírokat, vezetőm láthatóan unja már, tíz lejjel búcsúzom tőle is.
- A pesti urak többet szoktak adni - forgatja megvetéssel a nyolcszáz forint értékű bankjegyet, de aztán elteszi.
Később a tó túloldalán, a fák között is temetőre bukkanok. A sírkövek keverednek, némelyiken magyar felirat, némelyiken héber betűs, némelyiken egyik is, másik is. Alighanem a székely szombatosok és a zsidók közös temetőjét találtam meg. A zsinagóga előtte állt, ma már semmi sem látszik belőle.
- Múltkor számoltam össze, harminckét településre szóródtak szét a bözödújfalusiak.
Szombatfalvi József unitárius esperessel Székelykeresztúron találkozom. Gyermekkorát ő is az elárasztott faluban töltötte. Szaggatottan beszél, mint akit már maga az emlékezés is megvisel.
- Megértő népek lakták Bözödújfalut. A magyar volt többségben, de volt ott román, zsidó, cigány, tót meg még egy örmény család is.
Legtöbben katolikusnak vallották magukat, utánuk következtek az unitáriusok és reformátusok - ők közös templomot használtak. A görög katolikus egyház működését a háború után tiltották, belőlük lettek a román ortodox egyház tagjai. Nem sokkal az elárasztás előtt kezdtek a templomépítésbe, már csak be kellett volna rendezniük, amikor bonthatták le. S voltak székely szombatosok is, akiket más néven zsidózóknak is neveztek.
A székely szombatosok ősei unitáriusok voltak, akik azonban még tovább mentek az újításban, s a XVII. századtól a zsidó szokások szerint kezdték el gyakorolni a hitüket, a XIX. század második felétől pedig, amikor már lehetett, felvették a zsidó vallást.
- Mondják azt is, azért is kellett a falunak pusztulnia, mert szét akarták szórni a székely szombatosok maradékát - jegyzem meg.
- Akkoriban már nem éltek szombatosok a faluban. A világháború idején ugyan mentesültek a zsidótörvények hatálya alól, ám utána elhagyták a vallásukat, akik pedig mégsem, azok kivándoroltak Izraelbe. Más oka volt Bözödújfalu pusztulásának.
Két nagy árvíz is sújtotta a hetvenes években a falu alatt lévő Erdőszentgyörgyöt. Mindkét alkalommal egyszerre áradt a Küküllő és a Küsmöd, a városka egy része pedig víz alá került. Valamit valóban kellett tenni a nagy vizek ellen, s a gát látszott a legjobb megoldásnak: visszatartani a Küsmödöt arra az időre, amíg a Küküllő nem tudja befogadni. Ehelyett azonban annyi vizet reteszeltek el, mégpedig arra az időre is, amikor nem árad a Küsmöd, hogy abba Bözödújfalunak is bele kellett pusztulnia.
Ezek az évek a falurombolás idejére estek, aminek román települések éppúgy áldozatául estek, mint magyarok. Köztük Bözödújfalu.
- Évente egyszer összejövünk, augusztus első szombatján, az emlékműnél - hallgatom az esperest.
Az emlékmű egy falrészletből áll a falu szájában, közepén zsalugáteres ablak, az alján pedig az egyházak jelképei és az eltelepültek nevei.
- Az a mi siratófalunk. Istentiszteletet tartunk előtte, beszélgetünk, szomorkodunk. Egy hétig a hatása alatt vagyunk, aztán az élet megy tovább. Ezt a nemzedéket még megviseli a falu pusztulása, de a fiatalabbak könnyebben veszik. Őket már nem köti annyi minden oda.