Boldog idők

Sétálunk a hideg, szikrázó napsütésben, köröttünk hó, hó és még egy kis hó. Szombat délután van, apám elé megyünk a vonathoz. Akadnak ilyen boldog időszakok. Akadnak telek, amikor csak hó és hó. Kideríthetetlen okból a gyerekkori tél hideg, tele hóval, napfénnyel és mindennel, amiből a tél áll.
A család. Papa, mama, két fiú, nagykabátok és Néró, a basszushangú házőrző, szorosan a főnök, a papa nyomában. A kutya egy bölcs német juhásznak és a környék kiszámíthatatlanul kaotikus kutyapopulációjának a terméke. Háta karcsú, fejberendezése hosszúkás, mint a farkasé, szőre rövid, tömött, az okkersárga sötétebb tónusa egy-egy különös barna folttal. Nagy test, nagy étvágy. Pontosan nem érthető ma már, mire való a házőrző a korban, hiszen a nép erkölcsileg a téesz meglopására specializálódott, egymásét békén hagyták. Talán azért, mert minden a téeszé; talán azért, mert a kisközösség súlyosan bünteti a tolvajt, fizikailag eszközli a büntetést, nem futkos bíróságra. A per idő és pénz. Mindkettőből hiány mutatkozik. Csak az pereskedik, akit följelentenek. Fogalmam nincs, a hatvanas években miből éltek az ügyvédek.
Ballagunk hát a vasútállomástól. A hóból nem látszanak ki a sínek, a töltés, csak két fekete, elkoszolódott csík, amit a 424-es mozdony kerekei vágnak újra és újra. Az úttestet lovas faeke húzza meg rendszeresen, amennyit képes lehámozni a rétegekből, többnyire elsimítja a tetejét. A hórétegben a muraközi óriáspaták gödrei. Térdig bele-beleállunk. Eltűnik a bakancs, a kihajtott fehér vastag zokni, a sínadrágnak nevezett szúrós gyerekkínzó valami, amit viselünk akkoriban. És nem szólnak ránk. Mondom, boldog idő, boldog világ, boldog tél. Egy hete nem találkoztak. Az öreg messze dolgozik. Hetente jut haza. Az első délutánon soha nem szólnak ránk, nincs ellenőrző-vizsgálat.
Az alsó úton kanyarodunk a házhoz. A hó itt sincs ellapátolva, a föntin sincs, de ez rövidebb, és erre jövet apám futtában megszemlézi a birtokot. A házhelynyi almafát, a tyúkudvart, a kerítésként is funkcionáló nyúlólakat, a pulykafarmmá vált disznóólat a kifutóval, a mindent, amit a gazda szeme hizlal.
Egyik nyom a másik nyomban, törjük a havat. Mi elöl. A szülők mögöttünk. Leghátul Néró, balerinaként emelgetve lábait. Nem szereti a havat. Utálja. Ha nincs külön program, az első hó lehullta után összebújik óljában a két vele együtt felnőtt macskával. A macskák félálomban dorombolnak, Néró félálomban szuszog, és várja az ebédet. Néró okos kutya. Mindent tud a világból, ami az élethez szükséges. Tud hízelegni a gazdasszonynak mosolyogva, farka szinte leszakad az odaadástól, tud ablakrezgetően bömbölni, ha idegen jelenik meg az utcában, képes befalni nyelés nélkül egy másodperc alatt két hörcsögöt, mindezek tetejében ismeri a naptárt, az órát, napra, órára pontosan tudja, apám mikor jön meg a vonattal. Tíz perccel érkezés előtt menetkészen áll a kapuban, hogy ő legyen az első, aki beszámol a hétről. Ami annyiból áll, hogy apám megvakargatja a nyakát. De, hogy mit tud még, azt mi, gyerekek nem tudtuk.
Most hallom apámat: "Néró, fogd! Fogd!"
Fordulok: hátracsapott fülű mezei nyúl vágtat a kerítés mellett, be a hóba, ki a hóból. Nyomában Néró, barna nyílként megnyúlva. Az egész nem tart addig, amíg felfogom. Aztán apám füttye: "Hozzám!" A nyúl most is elöl van, de keresztben, Néró szájában. "Ügyes kutya", morogja apám. "Rakd le." Néró engedelmesen lerakja lábhoz. Apám fülénél fogva emeli, legalább öt kiló, mondja. Később a szilvafa vízszintes alsó ágára hurkolja a két hátsó lábat, fen a bicskán, te menj a vájdlingért, néz öcsémre, te nyúzd meg, mielőtt kihűl, amíg könnyű. Isten ajándéka.
Eltűntek a kisszobában, mondja öcsém érkezve az edénnyel, boldog idők, mondom én.