Egy polgármester különös könnyezése

Bizonyára félrehallottam Sütő László polgármester szavait, akivel telefonon sikerült csak beszélnem. Utólag is nehéz elhinnem ugyanis, hogy tényleg azt mondta volna: mindössze fél százalékkal emelkedik a munkanélküliek aránya a Mustangtól elbocsátottak miatt a tizenháromezer lelket számláló városban. Nekem ez az arány sehogy sem jön ki - még akkor sem, ha a varrónőknek csak a fele marcali illetőségű, a többiek a környékbeli falvakban laknak. De hát a fél százalékon már csak nem veszünk össze; tudomásul veszem, hogy olyan világban élünk, ahol a statisztika a nagypolitikusok meg a helyi vezetők dolga. Mindazonáltal e tekintetben Sir Winston Churchillt, a legendás angol miniszterelnököt tekintem irányadónak, aki állítólag azt találta mondani, hogy csak abban a statisztikában hajlandó hinni, amit ő maga hamisított.
Tetszetős ugyanakkor a polgármester derűlátása a jövőt illetően. Úgy véli, a választási ciklus végére több munkahely lesz a városban, mint az elején volt. Jelenleg is egy gépipari és egy biotechnológiai beruházás ügyében tárgyal, és bízik benne, hogy hamarosan kétszázötven új munkahellyel bővül a kínálat, de legrosszabb esetben is összehoznak egy inkubátorházat a kezdő vállalkozások számára. Nyilvánvalóan a város első emberének optimizmust kell sugallnia, ám hogy aztán a valóság hajlandó-e megfelelni a derűlátásnak, az egy másik kérdés.
A német érdekeltségű Mustang üzemébe nem engednek be. Mezei Éva, aki éppen helyettesíti a főnököt, kedvesen közli velem, hogy senki sem zavarhatja meg a termelést. Szívem szerint azt válaszolnám a hölgynek: nem semmi ez a méltányosság egy olyan céggel szemben, amelyik másfél hónap múlva kirúgja a dolgozóit az utolsó szálig; aztán persze nem mondok semmit, mert csúnya volna megbántani valakit, aki ott áll a munkanélküliség küszöbén.
Végül a gyár előtt, a kocsimba invitálva sikerül beszélnem Varga Éva szakszervezeti titkárral és egy másik dolgozóval, Tombor Zsuzsannával.
- Decemberben még úgy váltunk el a német ügyvezető igazgatónktól, hogy ő a jövőről nem tud nyilatkozni, de azért kellemes ünnepeket kíván mindnyájunknak. Na és az is fontos, hogy tisztességesen megkaptuk a tizenharmadik havi fizetésünket - meséli Éva, a szakszervezetis.
- Lehet, hogy az ügyvezető sem tudta, milyen sors vár önökre?
- Jaj, dehogynem! - néz rám az anyósülésről kissé feddőn az érdekvédő a naivnak tűnő kérdésem miatt. - Erős a gyanúm, hogy a németek tavaly ősszel már bizonyosan döntöttek a sorsunkról. Emiatt nagyon neheztelek rájuk. Pontosabban amiatt, hogy nem szóltak időben a mi városvezetésünknek, mert akkor itt már három-négy hónappal ezelőtt megkezdhették volna az alkalmas befektetők keresését. Annál furcsább ez a magatartás, mert a Mustang németországi székhelye, Künzelsau nekünk testvérvárosunk. Igaz, ez csak az érem egyik oldala.
- Mi a másik?
- Az, hogy mindent kifizetnek az utolsó fillérig, sőt pluszban kapunk még húszezer forint értékű vásárlási utalványt, ami bármire beváltható. Nekünk ugyanis élő kollektív szerződésünk van a céggel. Marcaliban egyébként a Mustangon kívül egyetlen tőkés, egyetlen vállalkozó sem engedi, hogy szakszervezet vagy üzemi tanács működjék nála. A városbeli dolgozók teljesen ki vannak szolgáltatva.
- Mégis, átlagosan mennyi pénz jár egy-egy embernek a végkielégítésre, illetve a felmondási időre?
- Sokan közülünk már 20-25 éve itt dolgoznak, még annak idején a jogelődnél, a Május 1. Ruhagyárnál kezdtek. Az emberek jogfolytonosságát kezdettől fogva elismerte a Mustang, így ők fejenként összességében körülbelül félmillió forintot kapnak majd. Ebből az összegből a tartalékokkal, a munkanélküli segéllyel nyárig, nyár végéig még szépen kihúzzák, de ősszel már jön a fekete leves.
- Kétségkívül nagy ritkaság, hogy egy cég meglehetős tisztességgel számolja fel önmagát - jegyzem meg.
- Ugyanezt mondta az elnöknőm, a Ruhaipari Dolgozók Szakszervezetének elnöknője. Szerinte is olyan ritka az ilyesmi, mint a fehér holló. Egyetlenegy, a miénkhez hasonlóan korrekt esetről tudnak az országban. De az igazsághoz hozzátartozik: mi sem tehetünk úgy, hogy se látunk, se hallunk. Természetesen a Mustangnak is megvannak a maga szempontjai az értékesítési lehetőségektől a költséghatékonyságig. Portugáliában, Németországban, Lengyelországban is bezárta a cég a gyárait.
Zsuzsanna a hátsó ülésen köhög. Elnézést kér, amiért megfázott. Nyilván oka van rá, hogy nem megy el táppénzre, inkább hajt az utolsó hetekben is.
- Jól kerestünk itt, olyan hatvanötezer forintot havonta, túlórával felment akár hetvenötezerig is - mondja.
- Hatvanötezer jó pénznek számít?
- Marcaliban igen. Több vállalattól csak ötvenhárom-ötvenötezer forintot tudnak hazavinni.
- Sajnos sok helyen a minimálbért se fizetik ki - veti közbe Varga Éva.
- Negyvenhét éves vagyok, panelban élek, egyedül nevelem a két fiamat, és ha a farmergyár bezárja a kapuját, nem tudom, mi lesz, hogy lesz - folytatja Zsuzsanna. - De azt tudom, hogy a rezsim havi negyvenezer forint, és ha abból kihagyunk egy részletet, csaknem lehetetlen pótolni. A legtöbb mustangosnak van valamilyen kölcsöne, sokan belevágtak lakás- vagy kocsivásárlásba. Nekem is mindenképpen pénzt kell keresnem, ha másképp nem megy, kapálással. A nagyobbik fiam testnevelő tanárnak tanul Pécsen. Az idén végez, de ha nem talál a végzettségének megfelelő állást, neki is el kell vállalnia bármilyen munkát, mert aligha jövünk ki hárman abból, amit én elő tudok teremteni.
- Esetleg szájuktól is meg kell majd vonni a falatot?
- Eddig sem éltünk nagy lábon, de azért megvettük, ami szükséges, hétvégeken mindig húst ettünk.
- Lassan mennünk kell vissza dolgozni - néz az órájára Éva. Még megkérdem tőle, mennyire letört, menynyire szárnyaszegett a közel négyszáz mustangos.
- Nagyon. Mostanra mindenki megértette, hogy ami ránk vár, az minden, csak nem babaruha. Mi is gyarapítani fogjuk a Marcaliban tengődő közel kétezer-hatszáz munkanélküli számát. Ugyanúgy bajban vannak azok, akik a környékről, például Mesztegnyőről, Öreglakról, Nikláról, Tapsonyból jártak ide dolgozni. Vannak, akik el akarnak költözni az ország nyugati szélébe, azt gondolják, ott jobban akad munka... Ilyen helyzetben nem véletlen, hogy Marcali polgármesterének az egyik munkásgyűlésünkön kijöttek a könnyei. Ez bizony nem szerepjátszás volt.
Immár hazafelé tartva végiggondolom a kocsiban az egész riportot. Megállapítom, engem nem igazán érdekel a polgármester különös könnyezése, még kevésbé a Mustang költséghatékonysága. Valójában csak a varrónők jövője izgat. És ha nagyon belegondolok a szárnyaszegett asszonyok, lányok sorsába, lassan én is kezdem magam úgy érezni, mint az átlőtt torkú madár Marcali címerében.