Kese, úgymint kezdő segéderő

- Nem nehéz meló, de folyamatosan csinálni kell - mondja a Főnök (a brigádban: Ferke), hátradőlve székén. - Kese leszel. Az Elős megadja a méretet, te negatívba' méred ki a kartonon, aztán feladod neki, vagy behajtod, ahogy ő majd mondja. Gletteltél már? Nem baj, megtanulod, gyerekjáték. A váz szabásakor nem kapkodsz, le ne vágd az ujjadat, mert azért nem fizetek. Munkanapokon ötezret adok, hétvégén ezt a meló nagyságától függően megtoldom.
Az immár Kesének kinevezett alkalmi munkavállaló, vagyis napszámos nem mondja ki, de a felét sem érti a szövegnek. A Főnök azonban folytatja. Előrehajol.
- Van három alapszabályunk. Igazából négy, de azt neked nem mondom, hogy mi lakásokban dolgozunk, és onnan soha el nem tűnhet semmi. Szóval: a munkát én szerzem, és ha valakiről megtudom, hogy a területemen maszekot is vállal, az mehet a fenébe. De még utána is nyúlok úgy, hogy utána keresgélhet fuvar után. Másodszor: ha idegen kérdezi, ki vagy és mit csinálsz ott, akkor azt mondod, egyszerűen családtagként vagy barátként besegítesz. Három: nálunk mindenki zenész, pianista. Érted: pia-nista! - s döcögve nevet Hofitól kölcsönzött poénján. - Reggel háromnegyed hétre a Gyufa megy érted.

- Neked is előadta a pianistás szöveget? Hagyd rá, Ferke is megéri a pénzét, ha nem járna sörözni meg játékgépezni, kastélya állhatna - ezt már Gyufa nyilatkozza ki másnap. Becsületes kereszténységben nyert nevét kevesen tudják, de ha a kartonos Gyufa szóba kerül, mindenkinek világos, kiről is van szó. Szikár negyvenes, hümmögősen nevetgélő, beszédes ember ő, aki Kese Előse, vagyis afféle kisfőnök. Gyakorlott szeme pillanatok alatt felméri a konkrét tennivalót - zsemléből és párizsiból összerakott szendviccsel a kezében sétál végig a tett helyszínén -, aztán már kész is a munkaterv: te idemész, te ott szabsz, Sanyi megcsinálja a vázat. Ő az, aki megmagyarázza Kesének a kéretlen új nevét: kezdő segéderő, rövidítve Kese. Gyufa meg azért Elős, mert ő mondja meg előre, mit és hol, mikor és hogyan.
Ismeretségük nem indul jól. Kese pont az ő helyére ül le a kisplatós furgon jobb hátsó ülésén, Gyufa szelíden, de határozottan beljebb tessékeli. Mindenkinek megvan a helye. Kese bajba kerül emiatt, mert nem bírja a dohányfüstöt, a sofőr Főnök viszont láncdohányos, és pont felé hatol a kékes füstfelhő sűrűje. Így hát magában csendesen fulladozik, míg a mátyásföldi lakótelepre, az első melóhelyre érnek.

Kese nem akart soha Kese lenni. Csaknem hét évig biztosnak vélt állása volt a közeli kisvárosban. Egy távol-keleti cég üzemében szerelt össze különféle alkatrészeket. Ha szűkösen is, de megélt belőle a család. Aztán nyáron összehívták őket a nagycsarnokba, és közölték: a cég Romániába teszi át ezt a részleget, mindenki kap háromhavi bért, a felét le kell dolgozni a szétszereléskor, aztán viszontlátásra. Kesének konkrétan ezt hozta az unió legújabb bővítése. Így lett gipszkartonozó segédmunkás. Bírni fogod? - kérdezte otthon az asszony, és ő azt felelte: kell a pénz.

Egyébként tényleg nem nehéz. A "negatívozás" is viszonylag gyorsan gyakorlattá érik: Gyufa szemből leméri a beszabandó darabot, de a méretet a karton papírburkolatú hátulján kell visszaszámolni, majd levágni. Ez utóbbi sem bonyolult dolog, erősen belemar a késsel az ember a lapba, ügyesen megroppantja, és már kezében is a méretre szabott darab. Lépcsőburkolásnál, díszítés készítésénél Gyufa veszi kezébe a kést. Mintha hozzánőtt volna, úgy bánik vele. Hulladék, pocsékba ment kartonlemez nincs. Ferkének sok hibája van, de számolni, azt nagyon tud. Márpedig ő a melókat fix áron, anyaggal együtt vállalja, az pedig a pazarlást nem bírja el. Tőlük vonna, ha mégis lenne.

Gyufa a Kossuthot hallgatja, mégpedig a régi, keleti normás URH-frekvencián és egyfolytában. Kese így naprakész ismereteket szerez a parlamenti költségvetési vita alakulásáról, s úgy általában mindenféle közszolgálatból közreadandó hír tudomására jut. Mindezt egy idő után különösen szórakoztatóvá teszi Gyufa folyamatos kommentárja. Számára mindenki Tesó. "Jól beszólt ez a Tesó annak a másik Tesónak" - nevetgél, majd hozzáteszi: egyhülye mindkettő. Világnézete kissé bonyolult. Utálja a "komenistákat", de tíz perc múlva elábrándozva mesél gyerekkori szakszervezeti üdüléseiről, a papáékkal, akiről később kiböki: mikor meghalt, megtalálta a munkásőr-igazolványát a dokumentes skatulyában.
Akad nap, mikor a teljes csapat egy helyen dolgozik - egy hihetetlenül nagy alapterületű tetőteret szigetelnek és kartonoznak körbe -, ekkor az egyik kereskedelmi adó hangja tölti be a teret. Gyufa ingerült már reggel. Nem bírom azt a két köcsögöt meg a nyihorászó picsát - dörmögi kétpercenként, de a többiek ugratják: ki kéne neked, a Torgyán tesó vagy a Kuncze tesó?

Mikulás után nehezen indul a nap. Kiderül, hogy az egyik korábbi melóhelyen megsérült a burkolat, újra kéne rakni, de keserves huzakodás kezdődik, ki is menjen oda? Ennek oka hamar kiderül: a kínaiak kőbányai szállásáról van szó, senki sem menne szívesen oda. Te csináltad, ugye, Gyufa? - kérdezi a Főnök, de szinte végéig sem ér a kérdés, mikor a többiek már elkezdik szétrakni a szerszámokat, mert immár biztos, hogy mi megyünk oda. Maga az építmény egy különös szálloda. Kutyaólnál alig nagyobb rekeszekre osztották itt az egykori raktárépületet, az egyik ilyen lyukban kell kijavítani a sérülést. Első pillantásra nyilvánvaló, hogy itt verekedtek, mégpedig keményen. A bő tenyérnyi lyuk szegélyén hajszálak, vér és forgács, a gipszkartonlap is átlósan végig megrepedt. A kínai gondnok vagy tulaj (sose derül ki) aggódva követi minden mozdulatunkat, "Rendőr ne, csak csinál meg" - hajtogatja, aztán egyszer csak eltűnik, megjelenik helyette három másik. Az egyik nagyon kövér, mosolyog, óráját mutatva kér "kici időt". Gyufa megfogja Kese pulóverét, és diszkréten kiviszi az aprócska szobából. A két kisebb egyike velük megy, cigarettát kínál, és derűsen hajlong, a másik pár perc múlva papírcsomagot ad át a kövérnek, és pillanatok alatt eltűnnek. Kasszáztak - mondja tíz perc múlva Gyufa, mikor a sérült elemet apróra törve, az újat a helyére illesztve befejezik a melót. - Azt a dagadtat ismerem, ő adja ki az újságjukat is, alighanem része van mindenben, de jobb, ha mi nem tudunk róla. Ez az ő világuk, még akkor is, ha a pesti Kőbányán vagyunk.

A karácsony előtti utolsó munkanap vége felé a naptárát akkurátusan vezető Kese végigszámolja, az elmúlt szűk egy hónap alatt tizenhat idegen helyen tett-vett a kartonnal, amit időközben kissé meg is szeretett. Volt ebben ledöntésre érdemes kis ház rikácsoló albérletes nénivel és luxusfürdős, szaunás "masszázsszalon" is. Az utóbbi mellesleg érdekes eset volt, a soha nem látható tulajnak valószínűleg hatalmas volt a forgalma, mert két nagyobb "hancúrszobát" - Gyufa akkurátus meghatározása ez - kellett két kisebbre osztani. Kese életében itt látott először vízágyat. Ki is próbálta, de kissé furcsállotta, mi abban a jó. Aztán eszébe jutottak bizonyos páros élethelyzetek, és már sejteni kezdte.
Tulajdonképpen nem keresett rosszul. Ferke mindig akkor és annyit pergetett a kezébe, amennyit megbeszéltek. De szenteste előtt aztán félrehívta az alkalmisokat. - Srácok - kezdte, és ez rossz jel volt, mert addig neki Kisfiam volt mindenki -, az a helyzet, hogy mi most januárig leállunk. Van párnapos, kisebb meló néhány, de azt a törzsbrigád megcsinálja. Addig mindenki kap pluszba' egy tízest, karácsony van, satöbbi, majd üzenek mindenkinek, este meg találkozunk a Lapátosban.
Aggodalmas számítgatásokba kezd ezután Kese, ez pont három hét kiesés. Addig nincs munka, nincs pénz, van viszont ünnep, meg fűtésszámla, meg OTP, meg a gyerek ebédpénze. Eladni már nincs mit, a hűtő üres.

- Megmondta? Ne csüggedj, tesó, meló mindig lesz, csak bírjad erővel - így vigasztalja őt a kissé már baráttá érett Gyufa a koccintós esti összejövetelen, a Lapátos kocsmában. - Van egy kis maszekom, eljöhetsz velem, ha meg leesik a hó, van legalább öt címem, ahova lehet menni egy-egy ezresért takarítani. Fel a fejjel, tesó, a napszámoslét ilyen, abban élünk már vagy tizenöt éve mindannyian.
Erre nem lehet mit mondani. Kese legyűri a gombócot a torkából, pálinkát dönt a pezsgőbe az éjjeli kocsmában, és az asszonyra meg a két gyerekre gondol. Mi lesz holnap?

Napszámosok
A napszámoslét a munka világának legkiszolgáltatottabb helyzete - mondja a krónikás kérdésére Budai Péter munkapszichológus. Az szinte "természetes", hogy e réteg zöme egyszerűen nem létezik a hivatalos statisztikákban, az ide sorolhatók létszámát évről évre becsléssel állapítják meg. A bejelentést helyettesítő alkalmi munkavállalási kiskönyvet, a napi közteherviselést igazoló bélyeget általában továbbra is csak azok váltják ki, akiknek nagyon muszáj. Ez azonban csak a kisebbik baj Budai szerint. A formailag, hivatalosan vállalkozóként nyilvántartott emberek zöme is lényegében napszámos: ma van munka, holnap nincs, ma fizetnek, holnap nem, itt kérnek számlát, ott nem. A megélhetési kényszer pedig belehajtja őket olyan munkába is, amihez igazából nem értenek - a volt műszerész vakol, ha kell, a fiatal tornatanár betont kever a hétvégén. A munkaszínvonal romlásától egészen az eltitkolt munkahelyi balesetekig hosszasan lehetne sorolni a következményeket.

Alkalmi munka
A hivatalos statisztika szerint csaknem egymillió magyar ember él alkalmi munkákból. Többségüket "potyautasnak" nevezi a társadalombiztosítási zsargon, vagyis - mivel nem fizetnek maguk után semmiféle járulékot - hivatalosan nincsenek benne sem az egészségbiztosítási, sem (vagy csak részben) a nyugdíjrendszerben. Nyolcórás munkára 2500 forint alatt csak az szegődik el, aki nagyon rászorul, s ha a feladat sem túl nehéz. Az országos átlag négy-ötezer forint közé tehető, de a szórás nagy. A "kellemetlen" meló éppúgy többet ér, mint a "kontárkodás", a valódi képzettség nélkül elvállalt szakmunka. Ez utóbbi - kistelepüléseken az ilyesmit vállaló, megbízható illető(k) személye általában közismert - legalább napi nyolc-tízezer forintba kerül. Régebben szokás volt a brigádok kisebb megvendégelése, ma már az is örülhet, aki egy üveg ásványvizet kap.