Apa csak egy van

- Tudja már az élettársa tartózkodási helyét, Svarc úr? - kérdezte kedvesen a huszonöt év körüli gyámügyes hölgy. Egészen csinos ez a lány - futott át a pillanat tört része alatt Svarc Bélán a bizsergetően kellemes borzongás. Így volt ez kerek egy évvel ezelőtt, az Évával történt találkozásakor is. Suhajda, a fuvaros mutatta be neki az asszonyt. A Belvárosi presszó előtt futottak össze, s rögvest betértek néhány pohár italra. Éva szinte tudomást sem vett a két férfiról; fátyolos tekintettel tüntette el egyik vodkát a másik után.
- Látom, be vagy indulva, haver - mondta Bélának a rengő hasú Suhajda, amikor Éva a toalettre ment. - Vigyázz vele, komám, mert oltári egy cafka...
- Fogd be a mocskos pofádat, te bunkó! - sziszegte Suhajdához hajolva Béla, és ingét mellkasán megmarkolva akkorát lökött rajta, hogy a melák fuvaros székestül esett hanyatt.
Még azon az estén megkapta a nőt. Boldog volt, önfeledten fecsegett, mint általában a férfiak, amikor minden kívánságukat teljesítik.
Svarc hónapokkal előbb hagyta ott a gyárat, és alkalmi munkákból élt. Többnyire Suhajdának dolgozott, szenet, fát, építőanyagot szállított stráfkocsival a kisvárosban.
Béla durván lehordta a szomszéd öregasszonyt, amikor az sutyorogni kezdett neki "gyanús külsejű" férfiakról, akiket napközben megfordulni látott a lakásban. De csak nem hagyta nyugodni a dolog.
- Na és, ha így van, mi közöd hozzá! Nem vagyok a rabszolgád, te hülye mamlasz... - rikácsolta a férfi elképedésére Éva, amikor az a látogatók jövetelét firtatta. Svarc Béla utólag ezerszer megbánta már, hogy akkor megütötte. Az asszony másnap elköltözött tőle. Nyolc hónapra rá kapta az értesítést, hogy leánygyermeke született, és a babát az édesanyja a kórházban hagyta.
- Kérem, válaszoljon végre, hol van a gyerek anyja? - riasztotta gondolataiból Bélát a gyámügyes hangja.
- Fogalmam sincs róla, asszonyom - válaszolta alig hallhatóan az apa. - Higgye el, ha tudnám, visszahoznám.
A gyámügyes lány ezután a kis Évike hogyléte felől érdeklődött, akivel Béla immár másfél hónapja egyedül maradt. Csodák csodájára a védőnő minden esetben megerősítette, amit az apa váltig bizonygatott: a korántsem finomlelkűnek ismert, börtönviselt Svarc Béla Évikéje a körzet egyik legtisztább, legápoltabb kisbabája. Ha akadt munkája, a szomszéd nénire bízta a gyereket, ha meg otthon volt, ő mosott, főzött, takarított.
Ám ahogy múlt az idő, egyre gyakrabban eljárt esténként otthonról, s gyakorta csak késő éjjel keveredett haza. Ha tudta, hogy hosszabb időre elmarad, Évikét átvitte az öregasszonyhoz.
Azon a Mikulás-napot megelőző estén éjfélkor bárányt sorsoltak a Strand vendéglőben. Bélát a haverok nem engedték el; de addigra már saját lábán nem is tudott volna hazamenni.
Idegen helyen ébredt, délután két óra is elmúlt már, odakint nagy pelyhekben hullt a hó. Úgy érezte, menten megőrül, mert eszébe jutott, hogy Évikét este a bezárt lakásban hagyta, hiszen csak azért ugrott le, hogy Mikulásra vegyen neki valamit.
- Sírt, egyre csak sírt az a szegény kisleány - sipítozott a küszöbön a vénasszony. - A házmester hívta ki a rendőröket... Azt mondták, hogy maga menjen be a gyámhivatalba.
A portás, látván a feldúlt, magából kivetkőzött férfit, nem akarta fölengedni, útját állta, de Béla, se szó, se beszéd, félrelökte. A gyámügyes lány ijedtében az utolsó pillanatban fordította rá a kulcsot, de Svarc egyetlen rúgással törte be az ajtót.
- Azonnal add vissza a gyerekemet, te szívtelen szuka! - üvöltötte az apa, miközben az asztalt csapkodta a reklámszatyorral, majd bömbölve szórta a padlóra a csokimikulás összetört darabjait. - Azt kívánom neked, hogy sohase lehessen gyereked!
A lány megdermedten ült a széken, tágra nyílt pupillákkal meredt a fehér fal semmijébe; arcán kétoldalt, mint túlcsordult edényből, megállíthatatlanul futott le két vékony könnypatak.
A két rendőr futva érkezett, surranójuk, mint tucatnyi előlegezett pofon, csattant a folyosó kövén.