Cseresznyevirágzás

A tél nem akart indulni, jól érezte magát. Hajnalban dér, metsző Börzsöny-szelek, aztán egy-egy hózápor, hol apró szemű, hol gyerekökölnyi pelyhekben, figyelmeztetőleg telepedve a gyümölcsfák óvatos rügyeire: csak nyugi, még én vagyok a főnök! A tavasz lassan nyomja ki a telet, hogy helye legyen a tájban. Érezzük a küzdelmet. Soha így, ilyen szemmel, napra nap követhető csatát. Késik, késik, de néhány napot késhet, gondolom én, attól még nem halunk éhen. Az szeretném, ha szombaton még tél volna. Nekem ugyan tavasz van, tavasz az első szerelemnek, szőke dimitrovi lánynak is tavasz, a bőrön nem jut át a késés, a biológiai óra harap és követel.
Együtt buszozunk reggel, délután, egy gimnáziumba járunk, közösen döntjük el, hogy szombat délután. Jaj, mondom, de jó. Egyszerre gondolunk a szombat délutánra. Előtte nem szólunk egymáshoz. Azt gondolom, kész felnőtt nő nem akarhat találkozni velem, a kölyökkel. Később kiderül, azt gondolta, egy ilyen népszerű fiú nem akarhat találkozgatni vele. Tehát imádkozom, tartsa még a tél a frontot. Ott akarok lenni a Lókos-híd alatt. Vele. Most. Nem egy, nem két hét múlva, most szombaton. Ha jégeső, akkor jégeső. Ha hóvihar és farkasüvöltés, akkor majd megvédem nagyon. Úgyis szeretném már kimenteni valami halálos veszedelemből, de nagyon, hogy lássa, vagyok olyan harcos, mint nyolc másik együtt.
A heti parancs, az apai, úgy szól, amint kinyílik a májusi cseresznye, kezdjem kihordani a szőlőbe a trágyát, mert vasárnap nyitunk. A "nyitunk" a "fedünk" ellentéte. A prizmabontás és a krumpliválogatás mellett a harmadik legszörnyűbb tavaszi munka. Apám természetkronológiájában a cseresznyevirágzás jelenti a munkák kezdetét. Ha úgy érzi, a héten rügyet bont a cseresznye, és erre külön felhívja a figyelmet, nem lehet elbliccelni. Csapda van. Én meg a csapda közepében. A trágyahordás ideje legkevesebb két, sötétedésig tartó délután.
A természet tudja a késést. Lohol, hogy betartsa a menetrendet. Csütörtök reggel pontosan ötkor kipattan az aranyeső, harsány kikericssárgája jelzi, nincs visszaút. Tízkor a mandula. A mandula olyan türelmetlen ebben az évben, meg sem várja, hogy a nehezen ébredező méhek megjárják, már szórja fehér, halványkék szirmait, lebeg, lepkézik a mandula-hó, sodródik a nedves homokon. A cseresznye vár, gyötör engem, a nap utolsó fényeiben megelőzi a magvaváló szilva, két perccel utána a fátyollila ringló a színek mögött.
Hátha idén nem is virágzik a cseresznye? Ezzel alszom el. A szombat délutánnál nincs fontosabb. Ha úgy, akkor ne virágozzon a cseresznye. Francba vele. De reggelre bevilágít tomboló fehérre váltott ágaival a verandába.
Péntek reggel. Már a buszon meg kell mondanom, hogy a szombat nem fér bele az időbe. Így történik. Ő se burokba nőtt, tudja, mi a helyzet. Hozzáteszem, ha nem végzem el, cirkusz van. Ezt is érti. Náluk is cirkusz van. Mindig mindenütt cirkusz van. Az öregek csak otthon mernek cirkuszolni. A munkahelyen lapítanak, hazahozzák az ideget, megy az ordítás.
- Mennyi munka? - kérdezi. Odafészkel vállával a vállamhoz, forró a bőre a kiskabáton át.
- Két délután.
Gondolkodik. Az ipolyszögi sorompónál várjuk, hogy elhúzzon a vonat.
- Ha van csizma, segítek. Kihagyom a kórust.
Nézek rá csodálkozva. Nevet.
Eldöntöttem, veled akarok lenni. Ha közben trágyát hordunk, akkor is veled vagyok, nem? - nevet, odadől, a táskák fedezékében megfogja a kezem.