Dönci

Dönci, az ereje teljében lévő, kifejlett boxer férfiú koros agglegény gazdájával éldegélt évek óta az első emeleten. Állítólag törzskönyvezett volt, noha nemes viselkedését aligha a papíron írottak igazolták: szemmel láthatólag kiválóra sikeredett példánya volt fajtájának, nagy nyugalommal, visszafogott méltósággal és némi megvetéssel viseltetett azok iránt, akikről "szagról" megérezte a "rosszat". Dönci a házunkban élő kétlábúak iránt mindig példamutató magatartást tanúsított - mígnem egyszer új lakó költözött hozzánk a harmadik emeletre. Egy testes, középkorú, boglyas hajú, harsány hangú nőszemély, akiről csak annyit tudtunk, hogy valamelyik pénzintézetnél, igen magas beosztásban dolgozik.
Ők ketten hetekig elkerülték egymást, ám egyik este bekövetkezett az elkerülhetetlen: összetalálkoztak a lépcsőházban. Gazdája szerint kutyája észrevétlenül surranhatott ki lakásukból a résnyire felejtett ajtón, éppen akkor (és talán nem véletlenül), amikor a termetes hölgy bedöndült a lépcsőházba, és tűsarkú cipőbe gyömöszölt lábát rátette az első lépcsőfokra.
Aztán a mozdulat, mint egy kimerevített kép, úgy maradt. A második lépcsőfokon ugyanis Dönci állt, figyelmesre hegyezett fülekkel, feszült testtartásban: ugyan miféle jövevény érkezik ilyen zajjal? Mivel szemtől szemben még sosem látták egymást, utólag felidézve ez nem akármilyen pillanat lehetett. Mint amikor, mondjuk, két - egy négy- és egy kétlábú - boxer mered egymásra. Mert ha hinnék a lélekvándorlásban, orcája alapján a harmadik emeleti lakó előző életében csakis boxer lehetett. Vagy (testtömegéből ítélve) ló; alkata szerint inkább kentaur, aki furcsa mód felül ló és alul ember, noha ez a hasonlat mélyen sértő lovakra és kutyákra nézve egyaránt.
A lépcsőházi gyér világításban akkor este vélhetőleg egymásba döfött két fullánkos szempár, és Dönci, aki világéletében jól nevelt volt, imigyen üdvözölhette az érkezőt:
- Hrrrr...!!! - és felfodrozva ínyét, diadalmasan tárta elő hibátlan fogsorát; mire a hölgy felsikoltott, és leemelte lábát a lépcsőről. - Hrrr...krrrr...!!! - gyűrte feljebb pofája bőrredőit Dönci, és szemében bizonyára fellobbant az a gonosz lángocska, ami csalhatatlan jele a kutyák cselekvési szándékának.
Mi, lakók már csak az irdatlan ricsajra lettünk figyelmesek. Egy sivalkodó szopránra, melybe bele-belebődült egy mélyen hörgő basszus, majd a puffanás zajára, s amikor feltéptük az ajtót, láttuk, hogy a harmadik emeleti asszonyság a bejáratnál teljes hosszában elterülve, mellkasán Dönci mancsa nyugszik, aki a továbbiakban nem tett semmit, részéről ugyanis a "betolakodó megfegyelmezése" sikeresen befejeztetett.
- Segítség! Ez egy veszett állat! Azonnal hívjanak orvost, mentőt! - visította a "betolakodó".
- Lábhoz! - kurjantotta a pizsamás agglegény, és Dönci lesunyt fejjel, engedelmesen baktatott hozzá, csonkolt farkának bűnbánó rezgése nyilvánvaló dünnyögés volt arról, hogy ezt a jövevényt testének gyanús kipárolgása miatt neki igenis meg kellett fékeznie, nehogy valami bajt keverjen...
A kutyát gazdája másnap vidékre vitte. Nem sokkal később ő is utána költözött. Azóta társasházunkban még pincsit is tilos tartani.