Kovácsvágás, a nemes község

A jelen miatt tartok Kovácsvágásra, ám ahogy közeledem a faluhoz, elhessenthetetlenül rajzanak az emlékek. Úgy szabadulok tőlük, ha megírom őket. Több mint negyven évvel ezelőtt, fiatal tanítóként kerültem a faluba. Apám, aki a szomszédos Pálházán volt iskolaigazgató, ezzel bocsátott útra: "Tanult embert tisztelő nép a vágási, meg fognak becsülni."
Megérkeztünk a bútort szállító teherautóval a dombon álló pedagóguslakásba. A pince mennyezetig megrakva tűzifával. Az udvaron tyúkok kapirgáltak, a kertben libák lopkodták az epret. Amikor megkérdeztem a szomszédasszonyt, Molnár Berti feleségét, kié ez a rengeteg tűzrevaló, aztán meg a baromfihad, Ida néni a világ legtermészetesebb hangján válaszolt:
- Hát a tanító úré...
Az első reggel, amikor kinyitottam az ajtót, majd' hanyatt estem a csodálkozástól. A küszöbön tejeskannák, mázas szilkék sorakoztak, bennük tej, tejföl, vaj. Erre is a szegről-végről rokon Ida néni adott választ:
- Addig se éhezzenek, míg egyenesbe jönnek.
Ez a kirakodóvásár aztán szüretkor, disznóvágáskor rendre megismétlődött. A szülők szeptemberben kézen fogva hozták a gyereket, a használati utasításuk hozzá annyi volt:
- Tanító úr, év végén csak a bőrivel számoljon el!
A portánkat kapu nem óvta, a lakás ajtajához kulcs sosem volt. De talán a faluban egyetlen házhoz sem. Cigányasszonyok házaltak nyírfa seprűvel, kosárral, szakajtóval meg konyhakéssel, melyet fűrészlapból gyártott Makula Jóska. Egyszer egy ilyen késsel a kezében állított be az osztályba. Elégtételt akart venni Pandák Bélán, aki tízpercben összeakaszkodott a fiával. Kopogtatás nélkül lépett be az órára, szerencsére a Pandák fiú ekkorra már kiugrott a nyitott ablakon és elszelelt. Minden veszélyérzet nélkül léptem hozzá, kivettem a kezéből a kést és letettem a tanári asztalra. Ellenállást nem tanúsított, az egésznek amolyan hősködő, demonstrációs jellege volt, végül békével váltunk el. Úgy gondolta, ennyit meg kell tennie a fiáért...
Vágás jómódú falu volt, az irigy szomszédok "Nemes Kovácsvágás" néven emlegették. Talán mert a Mogyorós-völgyön a sárospataki szőlőkig vezet egy hegyi út, onnan csurdogált szüretkor a must. A négy pincesor valamelyikén minden, magára valamit  is adó családnak volt csordultig telt borospincéje. A férfinépet úgy osztályozták, hogy a "valaki" az, aki állandóan a nadrágzsebében hordja a pincekulcsot. A többiekét az asszony őrzi. Az én szűkebb körömben, ahová Pandák Endre, Koncsol Józsi (a költő, inszeminátor és Velorex-tulajdonos), Koncsol Dani, Kállai Józsi téeszelnök, Dobronoki János, Kassai Laci, Juhász Misi (az erdész), Fodor Gyuszi (a focista), Bodnár Ernő tanácselnök, Juhász Józsi bácsi tartozott - valahogy mindig kéznél volt a kulcs. A hatvanas évek közepén kitalálták, hogy az idősebb korosztálynak is el kell végeznie a nyolc osztályt. Jöttek hát este hatra az erdőből, a téeszből, embert próbáló fizikai munkából a "diákok", akik a vaskályha melegénél pillanatok alatt elszenderedtek. Amikor Ohm törvényét magyaráztam a katedrán, a kíséret a "nézőtéren" egyöntetű horkolás volt...
Egyik este meglepően élénk volt a társaság: viccelődtek, nevetgéltek a "tanulók", még véletlenül sem szunyókált volna senki. Az okát kerestem, amikor Harda Endre huncutkás mosollyal megszólalt:
- Tanító úr, nem mossa meg a kezét?
Önkéntelenül odaléptem a falra akasztott alumíniumtartályhoz, mely alatt lavór állt állványon. Megnyitottam a rézcsapot - mire pompás pataki bor folyt a kezemre! Rájöttem, mit keres az ablakban a zománcos bögre, és mitől van, hogy hortyogás helyett csendben dudorászik magában mindenki. Ettől kezdve "Harda tanár úr" a tanítás előtt rendre kiadta a jelszót:
- No, emberek, akkor mossunk kezet...
Év végén az osztály sikeresen levizsgázott, a bankettra Kállai Józsi egy tinót, két anyabirkát adott a "közösből". Pandák Endréék kertjében, a nagy diófa alatt az egész falu ott mulatott a fehér asztalok mellett.
Tudom, hogy osztálytalálkozóra semmi esély, az egykori tanítványokból csak hírmondót találok, sőt már a gyerekeik is nagyapák, de azért reménykedve lépek be a jelenbe.
A falu nevezetessége ma egyértelműen a focipálya. Kovácsvágásnak soha nem volt számottevő sportélete. Minden generációban akadt egy-egy ügyesebb labdakergető, aki körül aztán összeverődött annyi focista, hogy ki tudtak állni nősök-nőtlenek vagy kövérek-soványak összecsapásra május elsején. Hanem most a polgármester öccse, Sándor Zoltán, aki valamikor "jobb körökben" is rúgta a bőrt, mozgalmat csinált. Totemoszlopokkal, harsány dekorációkkal tereli a figyelmet a "fociszentélyre", a pályára. A "szent őrült" csapatot szervezett, melyben 45 évével nem is a legidősebb. Csapatuk a megyei III-ban a 11. helyen áll a 14 együttes között. Innen kiesés nincs: nincs hová kiesni. Büszkék rá, hogy megelőzik az egykor szebb napokat megért Hollóházát. Sándorék portáján, a szénapajtában kispályát alakított ki a játékos-edző, villanyfénynél hajkurásszák a labdát a kétszer egyfős, jobb esetben kétszer kétfős "csapatok" - mindaddig, míg a szomszédból át nem kurjantanak, hogy most már elég a dübörgésből!
A falu szépül, ha annak lehet nevezni, hogy a régi, nyeregtetős, tornácos házak helyett a Pandák soron betonkockák épülnek tulipiros födémmel, némelyikük bevakolatlanul, jobb időkre várva. Hát azok a jobb idők... Vágás elöregedett, a jövő a roma kisebbségé, amely szemmel láthatóan máris többség. A Szögölyén a tavaszi napfényben fürdőzik Juhász Józsi bácsi, "régi titkok tudója". Vele készítünk létszámellenőrzést abból a bizonyos osztályból. Mert bizony ő az a fent említett hírmondó... Hogy szolgál az egészsége? Köszöni, jól: 1990-ben megoperálták vastagbéldaganattal, a professzor azt mondta, húsz évet garantál. Józsi bácsi most ezt számolgatja. De nem is ez a probléma. A térde fáj, mind a két "alkatrész", a bal is, a jobb is elkopott az erdei munkában, protézissel kellene pótolni. No de erre a kis időre... Reggel megissza a stampedli pálinkát, aztán ugyanazzal a szilvóriummal bedörzsöli a sajgó testrészeket, így csak elvan valahogy. Titokban abban reménykedik, hátha tévedett az az orvos, és több lesz húsz évnél a hátralévő... Ahogy elnézem, erre igen jó esélye van.
Tőle is, másoktól is az egykor oly nagyon híres vágási borok felől érdeklődöm. A helyzet az, hogy a pincékben a legtöbb helyen krumplit tárolnak. A fiatalok elszéledtek a faluból, őket már nem érdekli a szőlő, az idősebbeknek pedig a napi húsz kilométeres biciklitúra, metszéssel, permetezéssel súlyosbítva, kibírhatatlan teher. Talán a 75 éves Gondorné az egyedüli kivétel. Ráadásul a mustot ma már nem vásárolják fel, a szőlőért pedig nevetséges árat kínálnak, így aztán megveszik az egykori borosgazdák a kannás bort a boltból, törköly helyett vodkát isznak. A kezüket pedig vízzel mossák...
Meglátogatjuk egykori szomszédomat, Bodnár Ernőt. Szemre jól néz ki az egykori tanácselnök, de azt mondja, az idegeit megviselték a közéleti próbatételek: a rendszerváltás után két ciklusban még polgármester is volt. Ekkor ment el idegorvoshoz. Az megvizsgálta, majd megkérdezte:
- Mi a foglalkozása?
Mikor megmondta, a neurológus a leletekre nézett, és felkiáltott:
- Ember, meg van maga őrülve?
- Igen, doktor úr, azért vagyok itt...
Ernő megszervezte a nyugdíjas asszonyok klubját, sőt a nőknek egy oratóriumot is szerzett. Megfenyegetett, hogy mindjárt eljátssza a szintetizátoron - de aztán más fordulatot vett a beszélgetés, és a dolog elfelejtődött. A borospincében jutott eszébe, ott viszont meg kellett ígérni, hogy a falunapon ott leszünk, és meghallgatjuk.
Ida néni, az első pártfogóm... Lányát várja haza, Klárikát, aki két faluban is postás. A lakásban csillogó rend és tisztaság, már a kinti lépcsőn is szőnyegen lépdelünk felfelé. Azt találgatom, honnan ragadhatott a vágásiakra a "nemes" előnév.
- Ha csak innen nem... - mondja Ida néni, és a komódról levesz egy kutyabőrt, melyet 1660 táján Ferdinánd adományozott a családnak. Takarítás közben találta a padláson. Az unokák ragaszkodnak hozzá, hogy fő helyen tartsa.
A kocsmalátogatást a végére hagytam. Istenem, orromban a fűrészporral felszórt olajos padló illata, a kecskelábú asztalok melletti, durván gyalult lócák gyantaszaga! Odabent mindig örömmel fogadták a belépőt, aki aztán hamarosan elmerülhetett a társaság jászolmelegében. Bor kétféle volt: rossz és rosszabb; csapolt sör hetente kétszer, röviditalból a Mecseki volt a menő. Most nagyvárosi az italkínálat, flancos üveges sörök sorakoznak a pulton, palackozott borokból is gazdag a kínálat. Az asztalok, a fémszékek presszó-divat szerint valók. Én vagyok az egyetlen vendég. Az ajtóban vagy hárman ácsorognak. Amikor kilépek, az egyikük megszólít:
- Nagyfőnök, fizessen már egy sört, nincs pénzem!
Emlékszem, Gyuris Kornél idejében ilyen gond nem volt. Néhány napos hitelt rugalmasan áthidalt az akkori kocsmáros.
Ha bizakodó akarok lenni, akkor a focipályára gondolok. A három, egymásra rakott boroshordó sajtópáholyából még egészen szívderítő a kilátás. De csak onnan...