Vagonba pakolt parasztgazdaság

A jórészt szlovákok - népnyelvünk szerint tótok - lakta Szarvas szegénynegyedének szép nevű, pázsitfűi részén kötött ki 1947 decemberében az udvardi szállítmány. Két, szép kort megélt ember ül velem szemben. Szemeikben könnycseppek, némán ülve fogják egymás kezét. Fölöttük Udvard község római katolikus templomának bekeretezett képe. Ennyi maradt a hajdani gyökerekből, no meg a töredékes emlékek. A 94 éves Lelkes Lajosné, Juci tanító néni és a 95 éves parasztember, Istenes István rég találkozott. Lassanként megered a nyelvük.
- Érsekújváron vagoníroztunk be. Mi öt vagonban hoztuk a jószágokat, a mezőgazdasági eszközöket, személyes holminkat, miegyebet. Gyakorlatilag földjeink nélkül a parasztgazdaságunkat - idézi fel a csaknem hatvan éve történteket István bácsi. - Ott csak magyar szót hallottunk a berakodáskor, itt meg tótul povedáltak velünk az állomáson a fuvarosok.
Juci néni - a szakkönyvkiadásban márkanévnek számító Lelkes Lajos édesanyja - úgy emlékszik, nyolc álló napig zötykölődött velük a tehervonat. Fogalmuk sem volt, merre járnak, mígnem a mezőtúri állomáson megkérdezték egy embertől: "Messze van-e még Szarvas?" "Nemsokára odaérnek - kiáltotta vissza az illető -, ott még a kutyák is tótul ugatnak."
- Végül is jól jártam a kitelepítéssel, mindhárom gyermekem taníttattam - von mérleget, nagyot ugorva az időben, a tanító néni. - Odakinn megszűnt a magyar iskola, nem kellettem hát én sem. Máig emlékszem a csendőrségen elhangzott kijelentésre: "A magyarnak itt nincs jövője."
A nagy hideg miatt pár hónapra leállították a "lakosságcserét". Aztán '48 tavaszán ismét elindultak a vagonok; István bácsi testvérei már a Tolna megyei Kakasdon, a kitelepített svábok módos házaiban leltek új hazára.

A különös táblaavató másnapja jórészt az udvardi kultúrházban telt. Erdély és a Délvidék után az idén a Felvidék adott otthont a mezőgazdasági könyvhónap határon túli rendezvényének. A mutatóba vitt, kétmillió forintot érő könyvadománnyal gyarapodott ezen a napon Udvard község könyvtára. A kínálatot elmélyülten szemlélő, jól öltözött, idős férfihoz lépek. Kiderül, Istenes Andor agrármérnökkel hozott össze a sors, aki második unokatestvére a szarvasi Istenes Istvánnak.
- Szüleimmel és testvéreimmel 1948 tavaszán, tizenhét éves koromban telepítettek ki Bátaszékre, most mégis a szülőfalumban élek - válaszolja a bemutatkozást követően feleségére sandítva.
- Visszatelepült netán? - kérdem csodálkozva.
- Úgy bizony! - válaszolja helyette Istenesné Zsilinszky Irén. - Mint amikor a szél felkapja a búzapelyvát, úgy szóródott szét a Kárpát-medencében az Istenes família. Andor nagyszüleinek nem kellett menniük, így aztán családjukat valósággal széttépte az emberséget és logikát egyaránt nélkülöző kitelepítés. Egy rokonlátogatás hozta az ismeretséget, az a jegyességet, a házasság pedig a visszatelepülést - sűríti egy mondatba nem mindennapi történetüket a nyugdíjas földrajz-történelem szakos tanárnő. Valójában 1961-ben Csehszlovákiában és Magyarországon mindketten beadták kivándorlási kérelmüket. A papírok versenyében a vőlegényé győzött, így aztán ő jött - otthonról haza!
Tragikus adalék a keserédes történethez, hogy Andor 93 esztendős beteg nagyapját a hetvenes években Udvardról Bátaszékre csempészték át. Megúszta ugyan a kitelepítést, mégis idegen helyen szenderült jobblétre, mondhatni illegalitásban.

Felemás lakosságcsere
A csehszlovák és a magyar kormány képviselői 1946 februárjában írták alá a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezményt. Ennek értelmében annyi magyart telepíthettek át Magyarországra, ahány szlovák innen csehszlovákiai áttelepülésre jelentkezik. A Felvidéken a hatalom kényszerítette a jómódú gazdacsaládokat szülőföldjük elhagyására, míg a magyarországi szlovákokat valósággal toborozták a hazatelepülésre. Végeredményben hetvenezer, többnyire szegény szlovák jelentkezett. A felvidéki magyar családok elhelyezését jórészt a kitelepítésre ítélt magyarországi németek rovására oldották meg. A lakosságcserének Benes 1948. júniusi lemondása vetett véget.