Felkavaró találkozás

Barátaikkal ülnek a Csülök kertjében. A férfi, a régi nő lófarokba fogott hajjal, a baráti kör. Irodalmárok. Április negyedike van. Vendégek. Évenkénti negyedike. Évenként, áprilisban, negyedikén - a Csendesben. Most túl a Csendesen, a boldog összeboruláson, túl a kedves, figyelő, szemérmes szavakon, dicséreteken. Olyan a szakmájuk, amely szakmában a szereplők a saját kardjukat forgatják, saját bőrüket viszik a vásárra minden leírt betűvel. Az ilyen szakmában ritka a jó szó. Ezt is ünneplik. Hogy megmaradtak árulás nélkül.
Ünnepi estebéd a Csülökben. Ünnepelik, hogy nincs április negyedike. Harmadik éve itt, mert Esztergom szép és jó, olcsó, bárhonnan rálátni a Dunára, mert Esztergom valójában a történelemből, a Dunából és kocsmákból áll, más nincs. Ha az utazó egyiket vagy másikat keresi, nem téved el. Minden utca végén ott a Duna. És minden utcában két-négy kocsma.
Az évek során hol hatan, hol négyen. Most öten. Negyven körüli, csupa szív ifjak - az egyik nő -, és egy megfáradt költő, redős homlokkal, a világ súlya alatt nyögve. Nehéz a költő élete. A nő nem változott. A nő, akit szerettünk, nem változik. Megmarad benne a sugár, nem kopik ki a varázs a szeméből.
Odalent duruzsol a forgalom. Rendes munkanap, mintha soha nem masíroztak volna szembe a Forradalmi Ifjúsági Napok minden lehető csatornán, nem folyt volna minden létező utcából kék Ifjú Gárda-dzseki. A szél kisodorta őket a városból. Szinte nyom nélkül. Semmi nem maradt utánuk.
- Rossz látni, hogy darabjára hull minden, amit fontosnak láttunk - mondja a nő. A szél most is sodor, de csak a telet, a kései tavasz jeleit, aranyesőszirmot, csikket, sárból szabaduló tavalyi levelet. Futnak az úton.
A házigazda férfi és a nő egymás mellett ül a lócán. Szemben a másik három. Turkálnak a kihűlt maradékban. Irodalmi pletykákat (ki, hogyan, miért, kivel, mennyiért) szakít félbe az alt megjegyzés. A nő és a férfi karja összeér. A férfi érzi, milyen meleg a nő bőre.
- Semmi nem esik szét, csak úgy látjuk - válaszolja nevetve. A keskeny úton füstölve pöfög egy barna Trabant. - Nézz oda! - mutat.
A nő a régi reggelekre gondol. A közös ébredésekre. A közös tervekre. Az automatikusan felharsanó, ébresztőre állított rádió hangjára. Az ünnepi reggelek menetdalaira, a feszes katonazenére, a keleti ablakon betűző, vakító tavaszi napra. Virágban ragyogó gyümölcsfákra a hegyoldalon. A birodalmon veszekedő rigókra. Arra, ahogy behunyt szemmel, morogva lehalkítja a zenét, fészkelődik keveset, aztán átbújik a másik paplan alá, a férfi mellé.
Odafordul: - Működik még a rádiód?
- A ritmusadó? Április négyről szóljon az ének? - néz rá a férfi, és ugyanakkor ugyanarra gondol.
- Ühm.
- Nem. Nincs már meg.
Istenem, gondolja a nő. Közelebb csúszik. Nem sokat, egy millimétert. Érzik mindketten.
Ülnek. Elpilledve a hosszú naptól, a csülöktől, egymás társaságától. Az íróé magányos szakma, elfárad a tömegben, szakmabeliekében még inkább. Azon gondolkodnak, miként intézzék, hogy a vasúti pályaudvar feljöjjön a Csülök elé, a főiskola sarkához, ne nekik kelljen elsétálniuk a város másik végébe.
Ekkor kanyarodik fel a Múzeum cukrászda előtti járdán a házigazda gimnazista nagyfia. Oldalán a barátnője. Már túlhaladnak a vendéglő előtti kertben pihegő irodalmárokon, amikor a fiú megérzi, ismerőst látott. Visszalép, a lányt a járdán hagyja. Átlép az alacsony kerítésen, köszön, szia apa, nem vettelek észre, kezet fog az asztaltársakkal, bemutatkozik, a nőnek Kezét csókolom!-mal köszön, és bejelenti, nem ér haza időben, de az apja ne aggódjon, lent lesz a Juditnál, mutat át a járdára, majd jön. És már megy is tovább, vissza a kerítésen, vissza a lányhoz, mosolyogva, jókedvűen. Olyan szépek, fiatalok és gondtalanok a tavaszban a termésköveken lépegetve, mint a látomás.
A nő hirtelen ellöki maga elől a tálat, kicsusszan a lóca és az asztal közti résen, láthatóan feldúlva besiet a vendéglőbe. Néznek utána csodálkozva.
- Lám, lám - mondja a gondterhelt költő. - Hát mégis vannak felkavaró dolgok.