- Van két ikrem, most töltötték be a harmadik évüket. Fel tudja venni őket ősszel az óvodába?
- Testvérük van?
- Májusra várjuk.
- Akkor az anyuka bizonyára otthon marad vele egy ideig.
- Igen, úgy tervezzük, hogy hároméves koráig mindenképpen.
Mayer Györgyné óvodavezető aggodalmasan néz rám.
- Jól van, adja be a felvételi kérelmüket. De... de lehetek őszinte?
- Feltétlenül.
- Semmi esélyük a gyerekeknek. Huszonöt férőhely szabadul fel a kimenő csoporttal, s a felméréseink szerint hatvan-hetven jelentkező várható. Beláthatja, hogy akinek az anyukája otthon van, az a sor végére kerül.
- Van három iskolás korú gyerekem, a legkisebb elsős, a középső negyedikes, a legnagyobb hetedikes. Ha ideköltöznénk, fel tudná venni őket?
- Természetesen, ez a törvény által előírt kötelességünk - válaszolja Haasné Varga Erzsébet, az általános iskola igazgató-helyettese. - De azt meg kell mondanom, hogy elég szűkösen vagyunk.
- Mennyire?
- Az iskola kétszázötven diák számára épült, és háromszázötvenen tanulnak benne.
- Mikorra bővítik?
- Évek óta tervezik. De a tornaterem talán őszre elkészül.
- Amíg elkészül, hol tornáznak a gyerekek?
- A szabadban, amikor csak lehet.
- És amikor nem lehet?
- Az aulában, a könyvtárszobában, a klubhelyiségben. Mindig találunk helyet, tornaóra el nem maradhat.
- Egy kiló húst kérek. Soványat, ha lehet.
- Nem tartunk tőkehúst, se soványat, se kövéret - válaszolja a pult mögül az asszony.
- Miért nem?
- Nem éri meg.
- Nem éri meg?! - kérdezek vissza.
- Nem, hiszen mindenki megveszi a húst Pesten.
- Mindenki csak nem...
- Ötvenkilósnál kisebb tételben a szállító nem hozza ki a húst, annyi meg biztosan nem fogyna el még most, az ünnepek előtt sem.
- Akkor most mit csináljak?
- Tessék bemenni Pestre!
A buszjegy ára oda-vissza hatszáz forint.
Milyen hát Telki? Különös település, ezt bárki tanúsíthatja, aki éppen csak keresztülhajt rajta, mondjuk, Budakesziről Perbálra tartva. Az erdő, ami határolja, csodaszép, a hegyek ontják az illatokat, mintha a túloldalukon nem is a zsúfolt főváros feküdne.
A kanyargós, emelkedő út egyik oldalán szokványos falusi kép, tornácos parasztházakkal, templommal, a másikon méretes polgári otthonok. Aztán sok semmi, majd megint hasonló építmények, néhol csoportosan, máshol magányosan.
Mintha egy félkész településre érkeztem volna.
A legkülönösebb azonban az Akácos utca hegybe nyúló felső része, amelyen túl már az erdő vadkerítéssel elválasztott része kezdődik. Az építményekre a palota kifejezés illik leginkább, a legméretesebb akár az Andrássy útnak is díszére válna.
A köznyelv Telki e részét csak bankárnegyednek hívja. Nem csoda, hiszen valóban bankárok, nagyvállalkozók lakják. Ugyanúgy Telki lakója ma Kovács Gábor, a Bankár csoport első embere, mint Kenyeres Sándor, akinek a fejéből a Mammut üzletházak ötlete kipattant, vagy Réthy Imre, az Alcatel vezére.
Az utca túloldalán húzódik Kerese Jánosnak a szomszédaihoz méltó méretű laka. Akinek esetleg nem ugrik be, ki is ő, ne tartsa magát tájékozatlannak. A 77 éves férfi 1990-től 2002-ig a falu polgármestere. Vagyis abban az időszakban, amikor Telki lakossága megötszöröződött.
Ha már erre járunk, kopogjunk be hozzá, hátha közelebb kerülünk a rejtély nyitjához: miként lehetséges, hogy az ország leggazdagabb faluja többszörösen is hátrányos helyzetű. Mert azt még nem is említettem, hogy a költségvetés a tavalyi évet kilencvenmillió forintos hiánnyal zárta.
Telki egykori első embere készült az érkezésemre. A méretes nappali asztalán iratok garmadája.
- Villamosmérnökként számos találmányom van - ad egy papírt a kezembe, amiből ugyan találmányainak számossága nem derül ki, viszont kétségtelen, hogy diplomáját ötven éve szerezte. - Jól menő cégem volt, már a nyolcvanas években több milliót kerestem.
De vajon miért mondja el mindezt nekem? A talány hamar oldódik.
- Hadd tiszteljem meg evvel a kimutatással!
A papíron összesítés, a tiszteletdíjáé, amit polgármesterként felvett. Tizenkét év alatt tizennyolcmillió forint, amiből tisztán alig valamivel több mint tízmilliót tarthatott meg.
- Ha ilyen jól ment a bolt, akkor miért vállalta a polgármesterséget?
Kerese János kész a válasszal:
- Mert hülye vagyok.
Szeretném megvédeni az egykori polgármestert saját magától, erre azonban egyelőre nem ad módot. Hosszan meséli, miként szakadt el a kilencvenes évek elején Telki Budajenőtől, a szomszéd településtől. A válás után üres volt a tarisznya, ő azonban a képviselő-testület élén kiglancolta a falut - értsd: pótolta a hiányzó közműveket -, sőt vagyont is hagyott maga után. Módszere kézenfekvő: földet vásárolt a községnek, felparcellázta, belterületbe vonta, majd akár a húszszorosáért is továbbadta.
- Ha annyi volt a pénz, miből adódnak most a hiányosságok? - kérdezem Kerese Jánost.
- Az utolsó ciklusban már igen nehéz volt a helyzetem, az ellenzékem a testületen belül akadályozott. Az iskola mellett szerettem volna egészségházat és polgármesteri hivatalt is építeni, de erre már nem volt módom - ad kezembe újabb papírt, rajta az említett épületek látványtervével.
Hogy ezek közül miért csak egy iskolára futotta a telkek eladásának árából, amelynek tornaterem nem is jutott, arra nem tér ki.
Máshonnan indítok hát:
- A következőt beszélik Telkiben: a telkek eladásából nemcsak, sőt nem is elsősorban a falu gyarapodott, hanem a képviselő-testületi tagok egy része, élén önnel.
Kerese Jánosnak a szeme sem rebben.
- Kárpótlás és részaránytulajdon-osztás során vagyonhoz jutott helybeliektől földet vásároltak - folytatom -, majd határozatot hoztak a belterületbe vonásáról, ezután pedig felparcellázták, s jó pénzért eladták.
- Előfordult ilyen is, nem mondhatom, hogy nem. Ám nemcsak testületi tagoké volt belterületbe vont terület, hanem eredeti tulajdonosoké is.
- Akik nyilván kérték is a belterületbe vonást, hogy a terület értéke növekedjék. Ám mielőtt ezt a testület jóváhagyta volna, nem egy tag vásárolt belőle... Az Ön véleménye szerint mennyire etikus az, ha a testület tagjai a saját vagyonuk gyarapodását szolgáló határozatot hoznak?
A férfi mosolyog.
- Etikailag talán nem teljesen tökéletes - válaszolja némi hallgatás után.
A gyarapodási lendület 1998-ban tört meg, egy népszavazás által. A telkiek ugyanis nemet mondtak a nyakló nélküli belterületbe vonásra. Mindennek előzménye pedig egy különös telekügylet. Különös, írom, mert potom tizenötmillió forintért, vagyis szinte ingyen jutott volna Telki nyolcvanhektárnyi állami területhez - bár ingyen csak a sajt van az egérfogóban, ahogy mondani szokták. A terület egy részén azonnal túl kívánt adni a testület, szintén áron alul... a többin pedig diplomatanegyedet akart felhúzni.
Az azonban bizonyos, hogy a voksolás eredménye nemcsak a szárnyaló teleküzletet szegte, hanem megingatta Kerese János állásait is. A '98-as választást még néhány szavazattal megnyerte, ám 2002-ben már új világ kezdődött a faluban.
Fura tájon járok, domboldalban, lábam alatt aszfalt, az út mentén kandeláberek. Egyébként csak a virágos mező.
A helyiek űrbázisnak hívják azt a huszonnégy hektáros területet, amelyet a Kerese utáni faluvezetés vásárolt, majd százmilliókért közművesített. A terület értéke milliárdosra növekedett.
- Azt gondoltuk, ami jó pénzt hozott egyeseknek, az jó pénzt fog hozni a falunak is - avat be a testület vagyonszerzési elgondolásba a polgármesteri székben Kerese Jánost váltó Varga Mihály.
Az ötlet magától adódik, ám azt már a régi görögök is tudták, hogy kétszer ugyanabba a folyóba lépni... - legalábbis nem egyszerű feladvány. A kiköltözési hullám a fővárosból lelassult, az ingatlanpiac pangásnak indult, vevőjelöltek pedig egyre ritkábban kopogtatnak be az önkormányzathoz, mondván, telket akarnak vásárolni.
Pénzre ugyanakkor egyre nagyobb szüksége lett volna az önkormányzatnak:
- Jöttek a hivatalba az újonnan beköltözöttek - emlékezik Varga Mihály -, lobogtatva a szerződést, kérték az ígéretek beváltását. A közműveket, az aszfaltozott utat, a közvilágítást.
A pénz elfogyott, tavaly már pótköltségvetésre volt szükség. Varga Mihály már nem is indult az őszi önkormányzati választáson.
Egy fiatal, sikeres vállalkozót, Danóczy Balázst választották meg Telki első emberévé.
- A leggazdagabb falu vagyunk? Így igaz. S mit jelent ez a gyakorlatban? - kérdezi magától a polgármester. - Az itt élők fizetik a legtöbb személyi jövedelemadót az államkincstárba. Ebből aztán visszaosztanak nekünk nyolc százalékot.
Az iparűzési adó is vékonyan csordogál, a magánkórházon kívül szinte nincs is cég, amely fizesse. De hogy is lenne, amikor az egykori testület rendeletben mondta ki, hogy ipar pedig nem települhet a faluba! Máskülönben oda a legfőbb értéke, a táj, a híresen jó levegő, a csend és nyugalom. Akkor pedig nem kelendők a telkek, akár magánkézben vannak, akár önkormányzatiban...
Mindenekelőtt a hiányt kell eltüntetnie a legújabb testületnek. Ha már egyesek élelmesek voltak, s felvásárolták az ingatlanokat, élelmes az önkormányzat is. Üres telkek után akár több százezer forintra is rúg az adója annak, aki 10, 15, 20 ingatlant is bespájzolt a nagy felvásárlások idején, s még nem sikerült túladnia mindegyiken.
Az építményadót pedig négyzetméterenként 435 forintra emelték. Az újonnan jöttek többségének persze nem gond kifizetni, ám az ófaluban hallani olyan hangokat, miért ők fizessék a "gyüttmentek" gyerekei iskolájának a bővítését.
Asszony álldogál a tornácon az Akácos utca aljában, Knezli Istvánné. A házat 50-60 négyzetméteresnek nézem, udvara rendezett.
- A gyerekeimet várom az ünnepekre - válaszolja megszólításomra. - Lesz majd egy kis hamis gulyás meg palacsinta. Vettem egy karfiolt, három sárgarépát meg egy gyökeret, és tudja, mennyit fizettem? Kilencszázkilencven forintot! Őrült nagy a drágaság - ömlik belőle a szó. - Nem fogja elhinni, egy köbméter víz a csatornadíjjal együtt hétszáz forint. Mit szól hozzá?
- Hallott a helyi építményadóról? - szakítom meg.
- Hallottam valamit - bizonytalanodik el. - Lesz az is vagy huszonötezer forint egy évre. - De ha kapok vevőt, eladom - mutat az ablakba tett táblára. - Máshol talán könnyebb.
A házat még a nyolcvanas évek elején vették, ötszázezer forintért. Akkoriban költözött ide a családjával Debrecenből, de ma már egyedül él.
- Tisztviselőként mentem nyugdíjba, kapok 64 ezer forintot. Még szerencse, hogy van egy kis mellékes... Múltkor mentem az utcán, egy fiatalasszony tolta a babakocsiját, beszélgettünk, egyből látta, hogy megbízható vagyok, kérdezte, nem volnae kedvem vigyázni a gyerekre. Amíg az asszonyka készül az államvizsgára, addig elvagyok a kicsivel. Nagyon rendes ház, onnan fentről - mutat a bankárnegyed felé.
- Mennyit kap érte?
Elhallgat egy pillanatra, de aztán csak folytatja.
- Azt inkább nem mondanám meg, csak annyit, hogy én diktálom az árát. Egyébként... egyébként ismerek valakit, aki ezer forintot is elkér egy órára.
Bohanek Miklós és Kállai Márton felvételei
