Vértől piros a Veres-víz

Nem tudom elmondani, milyen pántlikás ünnep volt számomra, amikor gyerekként Telkibányára indultunk, keresztapámékhoz. A helységet máig rengeteg legenda lengi körül, így nem volt nehéz fantáziámban a hajdani bányavárost benépesíteni hegyes süvegű, szakállas manókkal, akik kis lámpáikkal éppen előbukkannak a dohos leheletű vájatokból. Aztán a Veres-víz históriája: a bányában munkanapokon a tulajdonosnak keresték a csillogó fémet a bányászok, fizetségük az volt, amit ünnepnapokon saját maguknak felleltek. Hát persze, hogy ilyenkor elmaradt a körültekintő ácsolása a bányafáknak, így történhetett, hogy egy pünkösd közeli napon beomlott a vájat, több mint háromszáz embert temetve a föld alá. Akiknek a vére máig festi pirosra a Veres-vizet... De ha nem bánya, akkor a Király-kút: Mátyást, az igazságost itt kínálta meg egy hideg vizű forrásból Szép Ilonka - legalábbis a régi költő, Tompa Mihály szerint. Hitele van a mondának, a sírhanton, mely alatt a lány nyugszik, mindig van friss virág. A forrás felett egy jeges huzatú barlang biztosítja a kút hűsét.

Szerencsém volt, hogy a múltba hordó történetek forrásvidékén gyerekeskedhettem. Keresztapám Kádár József református lelkész volt, keresztanyám - a húga, Sárika néni - tanítónő. Klárika néni, a harmadik testvér, a háztartást vezette. De még hogyan! Februárban már csibéket költött a kotlós a konyhában a sparhelt alatt, május közepén pedig az idény első rántott csirkéjét fogyaszthatták a környék meghívott egyházi notabilitásai, saját termesztésű fejes salátával. Az ebéd után fröccs dukált, aztán az elmaradhatatlan papi kártyajáték, a kaláber következett napestig. Az ötgenerációs papi família hivatalos utód nélkül maradt, pedig keresztapám szerette a gyerekeket. Az ötvenes évek elején, amikor éppen "piszkos klerikális reakciós" státusban volt éhbérért, egy tűzifát szállító lovas kocsi tetején kuporogva tette meg hozzánk a 12 kilométeres utat, hogy a buszjegy árát számomra megspórolhassa. Keresztanyám a halhatatlanságnak gyűjtött: mindenét a Rudabányai Ércbányászati Trösztre hagyatkozta; most Ipartörténeti Múzeum van a Kádár-lakban. Valamikor a család arany ékszerei is ki voltak állítva, míg egy trösztvezér azt nem mondta keresztanyámnak: "Nem biztonságos ez így, Sárika!" A szomszédasszony, Kassai Sándorné, akinek apja volt a "tisztelendő úr parádés kocsisa", azt mondja, hogy keresztanyám, miként öt kiló krumplit, olyan könnyedén öntötte egy zacskóba az aranyakat, amelyek aztán elindultak a tröszt trezorjába. De magánnyomozásaim szerint nem értek oda... Hanem a zacskós emberünk, kollégái számára meglepő módon, építkezni kezdett a Balaton mellett. Hja, az arany mindig is nagy kísértés volt...

A lidércek, villik már csak álmomban kísértenek néha, a hangulatos község a zöld erdők karéjában mára megszépült - ifjodott, s kedvelt turisztikai célponttá vált. Ottjártunkkor éppen egy népes kerékpáros osztag parkírozott a korcsma előtt. Tőketerebesről tekertek át, a túrával tisztelegve a közeli Hejcén lezuhant szlovák katonai repülőgép áldozatai előtt. A múzeum kertjében kétautóbusznyi gyerek hancúrozott. Betértünk a helyi italboltba. A pult túloldalán Kovács László méregetett, meg is jegyezte:
- Maga már járt itt...
Kár tagadni, való igaz, hogy jó évtizeddel ezelőtt, egy munkahelyi kirándulás során időztünk a nevezetes "kricsmiben".
- Aztán miről ismert meg? - kérdeztem, mire ő, egy italboltoshoz illő diszkrécióval, csak annyit válaszolt:
- Emlékezetesen jól fogyott az Unicum...

Gyorsan témát váltottunk. Mellettem kortyolta a sörét egy zöld ruhás, vadász külsejű férfi, Kiss Ernő. Kiderül, hogy mennyire csal a látszat: dehogyis vadász ő! Hivatásos madarász. Munkáltatója a Bükki Nemzeti Park. Hát persze, hogy a környék faunájáról kérdeztem. Megnyugtató, hogy mind a hetvenhat madárfaj biztonságban érzi magát, szaporodóban a holló, viszont az ötvenes években kipusztult a vörös kánya. A madarász felségterületén fészkel egy feketególya-család. Azt persze nem mondja meg, hogy hol, mivel igen busás a kelepelő madár eszmei értéke. Kérdem, látott e már fehér hollót, azt mondja, nem, viszont úgy másfél száz évvel ezelőtt megfigyeltek egyet, és úgy tudja, be is fogták. Látott viszont négy éve farkast, hiúznyomot - egyszóval nem unalmas foglalatosság az övé.

Térkép
Telkibánya, e kis hegyi település Pálháza és Gönc között félúton, rászolgál az "aranygombos" előnévre, hiszen bányáiból évszázadokon át termelték ki az aranyat és ezüstöt. Károly Róbert, Nagy Lajos, Zsigmond király kiváltságokkal halmozta el "Telukbányát". A XVII. századi bányaomlás volt a vég kezdete. Ma e színes múltból gazdálkodnak a falu vezetői.

(Folytatás a következő számunkban.)

Bohanek Miklós felvételei