Homályos vájatok

A falu Gönc felőli végén egy imaház áll, melynek homlokzatára ez volt valaha írva: "Féljétek az Urat, mert eljön az ő ítéletének órája!" Mindig lúdbőrös lettem ettől a dörgedelemtől. Megtudtam, hogy a szakrális épület a szombatistáké. Sárkány Lászlót, a gyülekezet tagját kérdeztem a vallásuk mibenlétéről.
- Most nincs semmilyen megbízatásom a gyülekezetben, korábban diakónusként négy-öt hittársamat kellett havonta felkeresni és segíteni, ha szegénységben voltak, lelkileg pedig fel kellett készítenem őket az úrvacsora befogadására. A szombatista vallás a második világháború előtt kezdett terjedni a faluban, az imaház 1947-ben épült. Most 40-42 tagja van a közösségünknek, ami az összetételt illeti, legtöbb az idősebb nő. A vallás eredete az Ószövetségben gyökereztethető, gyakorlatában pedig a reformátusokhoz áll közel.
- Önök a szombatot ünneplik. Miként zajlik a családban egy hétvége?
- Nálunk péntek szürkülettől már szombat van, ekkorra megfőzünk, végzünk a házi munkával, megtisztálkodunk testileg-lelkileg és szombat szürkületig ünneplünk. A gyülekezetet mi tartjuk fenn, ahogy az írás mondja, mindenből beadunk egytized részt. A nyugdíjam 96 ezer forint, a tíz százalékát fordítom a lelkem ápolására. Kapcsolataink túlnyúlnak az országhatáron, Szlovákiába, Romániába, Ukrajnába. Ha egy testvérhez bekopogok bárhol, az szívesen fogad, miként az én ajtóm is nyitva áll előttük.
- Ha bejövök, hittársnak mondom magam és kérek egy darab szalonnát, kapok?
- Semmiképp, mert már tudnám, hogy nem közénk tartozik. Mi ugyanis nem ehetünk akármit: disznóhúst nem, halat igen, de abból is pikkelyest, uszonyost, angolnát már nem. Marhahúst, birkahúst, kecskehúst, baromfit fogyaszthatunk. De szeszes italt nem. Kólát iszunk, de valójában azt sem lenne szabad, mert pezseg.
- Így volt ez mindig?
- Ajjaj, dehogy volt! Én hatvanéves koromig iszákos ember voltam, aztán álmot láttam, és utána keresztelkedtem meg. 1990. szeptember 19-én éjjel kaptam a dekrétumot, hogy vagy megváltozom, vagy meghalok! Nem tudtam, ki szólított. Aztán egy másik éjjel egy ősz hajú ember állt a lépcsők tetején, angyalok körében. "Drága, jó Istenem, ha te a nagyságod ellenére megkerestél engem, én meghajolok előtted." Négy disznónk volt, háromszáz liter borom, hetven liter pálinkám, szétosztottuk az ismerősöknek. Vödörrel hordták az italt a szomszédaim. Azóta én egy korty italt nem fogyasztottam.

Valamikor a falubelieket úgy csúfolták, hogy "bányi bagoly, huhuhu..." Biztos, hogy a homályos vájatok, a mohos háztetők, apró ablakos barlanglakások nyomasztó környezetébe beleillett a fényre hunyorgó éjjeli madár képe. Mára világosabb lett a falu. Hogy ennyi jó történt Bányával, Mester Lászlóné polgármester asszonynak is köszönhető. Kérdeztem tőle, honnan vették azt a rengeteg pénzt, amit ráköltöttek a falura, mire ő szerényen csak azt mondta: "Pályázgatunk, pályázgatunk..." Ez igaz, hiszen néhány évvel ezelőtt, amikor tajtékos víz zúdult le az Ósva-patak völgyén és magával sodorta a hidakat, kevesen gondolták, hogy mára betonnal erősítik meg a medret, és új hidak kerülnek a régiek helyére. Márpedig így történt. Aztán nagy ötlet volt az is, hogy egy angol cégnek aranykutatási jogot adtak, amely aztán huszonöt országban népszerűsítette Aranygombos Telkibányát. Hát persze, hogy hajtotta az aranyláz a turistákat... Hogy találtak-e ércet? Igen, méghozzá jó minőségűt, ám olyan mélységben, hogy költséges lenne a kitermelése. Mindenesetre a földben ott a vagyon, és ha a tudomány úgy hozza, egyszer majd talán hozzá is lehet férni. Honnan az Aranygomb? Mesterné szerint a tornyon lévő gombot aranyozta be a gazdagságot hirdetve az egyházközség, egy másik forrás szerint viszont Mária Terézia díszőrségének mentéjére küldtek nemesfémből gombokat a telkibányaiak.
Most a falu vezető asszonyának dicshimnusza következne, ám elfogultságra kell hivatkoznom. Mesterné, a valamikori Lukács Ica ugyanis nem túl hosszú pedagógusi ténykedésem legemlékezetesebb tanítványélménye volt. A tízéves kislány, két szőke varkocsával, ibolyakék szemével elsőként emelte a magasba a két ujját, bármit is kérdezett a tanító. Szememben ő az örök jó tanuló. Immár polgármesterként is.

Mert azért a faluban a jóra való törekvés megvolt az emberekben, még a téeszidőkben is - csak az a fránya hozzáértés... A hetvenes évek végén nekifogtak a falu végén egy víztároló építésének. A tervek magukkal ragadók voltak: egy kilométer hosszú, kétszáz méter széles vízfelületet ígértek a turistáknak, a mesterséges tóba halakat telepítettek, csónakok álltak bevetésre készen, sokan már a hétvégi házaik helyét méricskélték a parton, amikor a hatalmas fürdőkádból egyszer csak szökni kezdett a víz. Szökött, szökött, mígnem mind elfogyott. Ott volt a meder, láthatóvá váltak a méteres magasságban elvágott fatörzsek maradványai, melyekbe biztos, hogy beleakadt volna a halászok hálója, ha lehalászásra kerül a dolog. A "dugóról" pedig kiderült, hogy rossz helyen volt, nem tömített, egyszóval ez a kísérlet nem sikerült. Mostanság ugyan kisebb dzsungel borítja az egykori tófeneket, de ma is van, aki ringó halászcsónakba álmodja magát. Egy debreceni társaság vásárolta meg a területet azzal az eltökélt szándékkal, hogy alaposabb nekiveselkedés után sikerül vizet gyűjtenie abba a mederbe. Hát úgy legyen. A recept kézenfekvő ezek után: végy egy adag szakértelmet...
Az Aranygombos fogadóban a vendég az ablakon kinyúlva megérintheti ujjával a természetet, nyugovóra térve pedig takarónak magára húzhatja akár a zöldellő erdőt is. A merészebb álmodozók éjjel egy tó vizének a csobogását is hallani vélik.

Bohanek Miklós felvételei