Az ifjúság kulcsa

Eléggé el nem ítélhető módon most is magamból indulok ki. Naponta tekerem csotrogány biciklimet, kertbe menet, kertből jövet, ki tudja, mióta, és ki tudja, meddig még. Annyit javítottam, ragasztottam már, szervátültetéseimnek se szeri, se száma, és még mindig fut. Fölcicomázhattam volna mindenféle encsömbencsöm műszerrel is, de félek, ha valamelyik fa tövében láncolom le, nem láncaimat veszthetem, hanem a járgányt.

Egészen személyes kísérleteket is szoktam végezni vele. Amikor még ritkán jártak az autók a szegedi Derkovits fasoron, a felezővonalra gurulva, két szememet becsukva ötöt, sőt tizet is tekertem a pedálon, hogy higgyem, meg tudok még maradni az egyenesen. Akkor még tudtam. Ha csak egyszer is eltaknyoltam volna vagy letértem volna a gyöpös szegélyre, a következő próba már el is maradt volna.

Jó játék volt ez a hosszú úton, annyi köze van csak az öregedéshez, hogy még tartani tudtam a vonalat. Megesett, centinyit se tértem le róla. A minap azonban rám szólt valaki, amikor az óhídon meg akart előzni. Olyasmit kérdezett, kicsit se erőszakos türelmetlenséggel, hogy tudnám-e egy kicsinkét egyenesben tartani a kormányt. Visszaszóltam neki: tudom! Ekkor vettem észre, hogy jobbra csellenek, ha a jobb pedált nyomom, és balra, ha a másikat. Hogyan is van ez? Hetvenkedünk, hetvenkedünk? Azonnal betokosodott ragya agyam valamelyik rekeszébe, hogy mégiscsak múlik az idő.

Fiatalkoromban mindig azt kívántam, éljem le úgy az életemet, hogy a tisztes öregkornak is bőséges része legyen benne, most meg a visszafiatalodás vágya buzog bennem? Doctor Johannes Faustus ugyan soha nem akartam lenni, még akkor se, amikor Halász Előd a nagyszerűségét hirdette a katedrán, de a rám szólás rozsdája elkezdett rágni, belülről. Először a kormányt hibáztattam, hol szorongattam, hol tágítottam, de semmit nem használt. Elkezdtem figyelni, hogy a hídról lefelé, a szabad gurulás lendületével el tudnék­e jutni a következő utcáig. Mert azelőtt az uszodáig is elfutott. Ha csak szellő lengedezett is szemben velem, már segítenem kellett. Teória született ebből is: a biciklisnek mindig szembe fúj a szél.

Régen belém verődött már az a fölismerés is, hogy azonnal orvoshoz kell fordulnom, ha valamilyen nyavalya rág bennem. Az öregkor úgyis beborít mindenféle nyavalyákkal, legalább essünk túl azon, amin már lehet. Ha a két kerékbe fészkelte be magát a kóbor féreg, akkor se halogathatom az ördögűzést. Isten tudja, hányadik ragasztás közben jött a gondolat, hátha a kónuszok valamelyike szorult be. Vagy magam húztam szorosra az elsőn, amikor a kanyarokban reszelte a villát? A hátsót agyban váltósra szereltettem át, éppen a hídra járás könnyítésére, abban is megbújhat egy csökönyös szamár. Hogy semmi félre ne vezethessen, most a prémiumzsírozást elhagytam. Amíg ezen ügyködtem, megszáradt a ragasztás is, összeraktam, és próbaútra vittem.

Mefisztó összes ördöge, most figyeljetek! A felező csíkot nem próbálhatom ki, annyi már az autó, mintha hangyaregiment vonulna, ha esőt éreznek, de látom, most is meg tudnék maradni rajta. Előzhetsz, jó komám, ha éppen akarsz! De te se felejtsd, a visszafiatalodás első receptje a tizenötös biciklikulcs.