Titkos Mrót-expedíció

- Keres egy nő - mondja halkan. - Gyere gyorsan.
- Atyavilág, ki?
- Nem tudom. Tegnap láttam először a parton.
A férfi inget ránt magára, indulnak.
- De mégis, hogyan néz ki?
- Magas, karcsú, barna, lófarok, jó arc, jó mell, jó fenék. A kempingben van a sátrasoknál.
A férfi a kisutcából kikanyarodva már látja szeretője Skodáját a Bányász előtti buszmegállóban. Jaj. De a nő nincs a teraszon, az asztaloknál, a pult előtt se. Ott - mutat a pultos az udvar sarkában bujkáló szerelmesek számára rendszeresített buja olajbokor alá telepített kisasztalra, két műanyag székre. Át az asztalok között, tényleg ő az. Farmerban, fehér vászoningben. Lába keresztben, előtte kávéspohár, mellette a barna bőrtáska, amit névnapjára kapott, mosolyog.
- Hát te?
- Mondtam, hogy Mrót-expedíció.
- Én meg kértelek, hogy ne legyen Mrót-expedíció.
- Látni akartam a tavadat, amiben reggelente úszol. A Dunádat, amiben ritkán. A kisházat. Az alsó szintet a behúzott függönnyel, amit gyakran emlegetsz. A kaput, amit betonozol. Látni akartam Mrótot. A fiaidat betonozás közben. Téged is. A feleségedet is. Együtt titeket. Családjával a szeretőmet, akit eddig csak ágyban volt szerencsém látni, nálam soha nem betonozott. A kádcserére is fütyült, arra is, hogy becsaptak a mesterek.
A férfi hallja a nő hangján, begyakorolt, órák óta kész mondatok.
- Láttam a fiaidat ebben a vendéglőben a kedveseikkel, amíg ti a parton. Szépek voltak. Nagyon szépek. Arra gondoltam, nekem is ilyen szép fiaim lennének tőled…
Komor, szomorú, mint aki a pokolból jön.
- Sikerült?
- Persze. Sikerült. Mindenféle szögből láttalak benneteket. Láttam, ahogy összedolgoztál a fiúkkal. Milyen simán ment minden, vita nélkül. Jó volt látni. Jó apa lehetsz, ha így elfogadnak vezérbikának.
Megissza a kávé alját.
- Meg azt is láttam, ahogy este a parton üldögéltél az asszonnyal. Aztán a tüzet is az udvarotokban, a fiúk barátnőit, olyan közel voltam, hogy éreztem a kolbász szagát, amit sütöttek. Láttam este a tó felőli kerítés mellől, ahogy beültél a géphez. Láttam a Junosztyot a falipolcon. Feleséged később rád nyitott, sült kolbászt vitt, hallottam, ahogy kérdezi, mire van szükséged, aztán hozott ásványvizet, elköszönt, jó munkát, mi még maradunk a tűznél.
Így volt. A kolbász is. Az ásványvíz is.
- Mindent láttam - folytatja. - Hogy a feleséged milyen. Ahogy szól a fiúkhoz, ahogy beleborzolt a kisebbik hajába a tűznél. Ekkor egy kicsit sírtam. Elképzeltem a helyébe magam. Tíz évvel idősebb, és milyen jól néz ki. Csak tízzel, és mekkora a rend és a nyugalom körülötte. Mi lesz velem tíz év múlva? Hogy nézek ki? Mi vesz körül?
A férfi nem válaszol, költői kérdés, nem vág közbe. Nem tud mit mondani. Nem akarta, hogy lássa, nem akarta, hogy megtörténjen, de ha már így van, erre kell feloldást találnia.
- A nyugalom. Ez a legjobb szó. Félelmetes nyugalom van körülötted. Amikor velem vagy, akkor is. Üvöltenék, ott vagy, üvöltenék veled, vagy az égre, akkora a feszültség bennem, de nem üvöltök. Megbénít a dörmögő nyugalmad. Anyám is lebénult, amikor ránéztél. Pedig ő nem ilyen, mégis láttam, ahogy percről percre megfagy benne a vér. El is menekült félóra után.
A nő előrehajol a zöldből, a bokorból, két tenyerét a férfi combjára teszi:
- Mindent láttam, amiért jöttem. Ezután már csak azt kell kitalálnunk, mit keresek az életedben. Mi ennek az értelme. Van-e értelme a hétvégi szeretőnek az én szempontomból, úgy is, ha százszor jobb, mint nélküled volt. Megéri-e, hogy ekkora hatalmad van fölöttem, hogy senki más nem kell.
Feláll:
- De ezt majd levélben megtárgyaljuk. Most hazamegyek. Ne kísérj ki, nem szeretném, ha együtt látnának bennünket. Még bajba kerülsz miattam. Nem szeretném.
Odahajol, rövid csók. Hideg az orra, a szája. Megy. Ropog alatta a kavics. A kapuból visszaint. Aztán a három rövid hagyományos elköszönő dudaszó: tü-tü-tü. Később a három hosszú a reggeli csendben, amikor már nem látszik: tűűű-tűűű-tűűű.
Onagy Zoltán