Titokzatos páncélszekrény

- Milyen családban született?
- Nagyszüleim földművesek voltak, szegény emberek. Édesapám az ötvenes években munkás lett, először a petőházi cukorgyárban dolgozott, majd szülőfalum, Fertőszentmiklós nádüzemében előbb szállítómunkásként, később tűzőrként alkalmazták. Édesanyám otthon nevelte a húgomat és engem, de emellett részes földet vállalt a téeszben, úgyhogy folyton kapálni jártunk.
- Előfordult, hogy önnek is törte a tenyerét a kapa?
- Természetesen. Általános iskolásként és középiskolás koromban is rendszeresen segítettem édesanyámnak. Minden alkalommal mondta: "Na, fiam, ez volt az utolsó év, hogy itt küszködtünk a tűző napon." Persze a következő esztendőben mégiscsak újrakezdtük, mert jól jött a családnak a jövedelem, ami ebből a munkából származott.
- Megtapasztalta a paraszti munka keménységét. De megismerte annak örömét is?
- Hogyne. Nagyszüleimnek volt egy-egy szőlőskertjük. Azokban is kivettem a részem a kapálásból meg a permetezésből. De micsoda örömteli izgalommal járt, amikor azt lestem, érik-e már a szőlő?! A szüret pedig gyönyörűséges élmény volt és maradt az emlékezetemben.
- Nem akármilyen falu Fertőszentmiklós. Itt született Felsőbüki Nagy Pál, a reformkor nagy hatású szónoka. Itt volt birtoka a Bezerédj családnak, amelynek egyik tagja brigadéros volt a Rákóczi-szabadságharc idején, a família egy másik kiemelkedő alakja pedig Magyarországon elsőként kötött örökváltsági szerződést a jobbágyaival. Ezenkívül Joseph Haydnnak, a klasszikus zeneszerzőnek is volt valami kötődése Fertőszentmiklóshoz...
- Emlékezetem szerint Haydn a szülőfalumban kötött házasságot. Ami Felsőbüki Nagy Pált illeti, ő már gyerekkoromban megmozgatta a fantáziámat. Sokszor mentem ugyanis ministrálni temetésekre is, és olyankor meg-megcsodáltam különleges síremlékét. Kérdezgettem, ki lehetett ez az ember, de igazából nem tudta senki, tanáraim pedig valamiért nem beszéltek róla. A Bezerédjekkel viszont úgy kerültem kapcsolatba, hogy az ő kastélyukban jártam ki a négy alsó osztályt. Másodikos-harmadikos lehettem, amikor hittanóra után bent, a kastélyépületben megkérdezte tőlem a plébánosunk, Cseh Sándor: "Te, Csaba, gondoltál már arra, hogy pap legyél?" Kimeresztettem a szemem, és azt válaszoltam: "Nem, soha."
- Cseh Sándor volt a vértanú Apor Vilmos győri püspök titkára?
- Bizony ő. És nem kis bátorságra, elhivatottságra vall, hogy a hatvanas évek közepén elmesélte nekünk, hetedikes-nyolcadikos hittanosoknak Apor püspök vértanúságának történetét, vagyis hogy szovjet katonák azért sebezték halálra a főpapot 1945-ben, mert útját állta a megszállóknak, mondván, nem hurcolhatják el a lányokat és asszonyokat, akik az egyház oltalmát keresték. Ez a kegyetlenségében is felemelő történet olyan erősen rögzült bennem, hogy végigkísért egész életemben.
- Hogy érti, hogy végigkísérte egész életében?
- Egyfelől léleknemesítő és példaadó értelemben, másfelől volt ennek számomra gyakorlati vonatkozása is.
- Hogyhogy?
- Felszentelt papként a győri püspökvárba kerültem, Pataky püspök atya munkatársa lettem ott a nyolcvanas évek elején. Egy idő után feltűnt, hogy az egyik belső teremben egy titokzatos páncélszekrény áll, amelyet sohasem nyitunk ki. Megkérdeztem az irodaigazgatónkat, mi van benne? "Apor püspök úr iratai" - válaszolta. Kiderült, hogy már a vértanúság évében elkezdték a boldoggá avatáshoz szükséges dokumentumok összegyűjtését, hitelesítését. Csakhogy az 1947­es, 1948-as társadalmi változások lehetetlenné tették a munka folytatását. Mindazonáltal az addig összeszedett iratanyagot lepecsételt borítékokba zárták, és az eljövendő jobb idők reményében berakták a páncélszekrénybe. Aztán teltek-múltak az esztendők, jómagam Rómában a Pápai Magyar Intézet rektora lettem. Itt ért a győri püspök felkérése, hogy folytassuk Apor Vilmos boldoggá avatási eljárását.
- Mikor értek révbe?
- 1997-ben.
- Batthyány-Strattman Lászlónak, a szegények orvosának oltárra emelésében is jelentős szerepet vállalt. Jól tudom?
- Igen. Ezért én a szegények orvosára és a vértanú püspökre úgy tekintek, mint személyes boldogjaimra. A római házi oltáromon ott volt mindkettejük fényképe.
- Nagyszerű lehet szent életű emberek életével, munkásságával foglalkozni, de bizonyára találkozott a világ árnyékos oldalával is. Ha máskor nem, hát amikor elvitték katonának, hiszen a Kádár-rendszerben a kispapokat büntető laktanyákba sorozták be, Lentiben vagy Nagyatádon bújtatták önöket angyalbőrbe. Hol szolgált?
- Nagyatádon katonáskodtam kispapokkal és büntetett előéletűekkel. Ám az utóbbiakban nemcsak a rosszat láthattuk meg, hanem a jót is. Például azt, hogy milyen fontos számukra az összetartozás érzése, és hogy a közösségért, a másik emberért akár aránytalan áldozatvállalásra is készek. Egyébként én a kantinban vásárolt kínai húskonzervemet mindig egy büntetett előéletű katonatársammal osztottam meg, és ő ugyanígy cselekedett velem.
- Ön II. János Pál pápa első magyarországi látogatásának egyik szervezője volt, másodszor pedig tolmácsolt a szentatyának. Ő hívta meg önt a vatikáni Papi Kongregáció titkárának. Mi az a kongregáció?
- A kongregáció a világi kormányzatban minisztériumnak felel meg. A feladatunk az volt, hogy segítsük a lelkipásztori munkáját annak a 270 ezer úgynevezett világi papnak, akik világszerte egyházmegyékben szolgálnak. A további 140 ezer szerzetes pap nem tartozott a hatáskörünkbe.
- Mivel küszködik leginkább a római katolikus világegyház?
- Az említett, látszólag nagy számok ellenére nincs elég pap, nincs elég hivatás. Emiatt különösen Európában és Észak-Amerikában mutatkoznak gondok. Összességében évente ezer fővel emelkedik a papok száma, Afrikában és Ázsiában sokan öltik fel a reverendát.
- Mi az, ami igazán nagy reményekre jogosítja fel a Vatikánt?
- Például az a tömeges lelkesedés, ahogyan Mexikóban tisztelik a Guadalupei Szűzanyát. Pedig ebben az országban kőkemény egyházüldözést éltek át az emberek a XX. század elején.
- Volt ott egy forradalom a tízes években...
- Igen, egy szabadkőműves-forradalom. Jellemző, hogy a papoknak megtiltották a papi ruhában való megjelenést, és ez még pár évtizeddel ezelőtt is érvényben volt. Amikor II. János Pál először utazott Mexikóba, az ő esetében külön eltekintettek a törvénytől.
- Elődje az egri érseki székben, Seregély István nyilatkozta, hogy a kilencvenes évek elején még azt gondolta: negyven esztendő szükséges a magyar egyház újjáépítéséhez. Ma már úgy látja, ennél több idő kell. Ön hogyan vélekedik a kérdésről?
- Derűlátó vagyok, bízom benne, hogy sikerül a negyven évet tartani vagy lerövidíteni. Az ószövetségi időkben, amikor a zsidók kivonultak Egyiptomból, negyven évig vándoroltak a pusztában, nem mehettek be az ígéret földjére, mert az a generáció, amelyik a szolgaságból jött, nem tudott volna igazán mit kezdeni a szabadsággal. A mi szemeink előtt általában a régi népegyház lebeg, a zsúfolásig telt templomok. De vajon annak idején mindenki őszinte meggyőződésből, belső igényből ült be a szentmisékre? Nem keveredhetett abba földi érdek is?
- Soha ennyi céltalanság nem volt még az emberekben, mint manapság. Ilyen körülmények között mit szeretne elérni egri érsekként?
- Hadd szögezzem le: talán soha ennyi istenkereső ember nem volt még, mint mostanság. De nagyon sokan nem tudják, kit, mit keresnek, csak a hiányt érzik. A Teremtő ugyanis úgy alkotta meg az embert, hogy beleültette a hiányérzetet az abszolút boldogság, az üdvösség, végső soron az Isten iránt. Ám, ha valaki kizárja az életéből Istent vagy valamiért képtelen megtalálni, akkor pótlékot keres. Ilyen-olyan spiritiszta tanok, fantazmagóriák keríthetik hatalmába. Az én közvetlen felelősségem és célom, hogy az egri főegyházmegye területén minél több kereső embernek segítsek rátalálni Istenre. Hiszek benne, hogy sikerülni fog.

Névjegy
Ternyák Csaba 1953-ban született. Teológiai tanulmányait a győri szemináriumban végezte el, majd a Központi Papnevelő Intézetbe került, teológiai doktorátust szerzett. 1979-ben szentelték pappá Győrben. 1986-tól 1988-ig dogmatikai tanulmányokat folytatott Rómában, a Szent Gergely Egyetemen. 1988-tól 1992-ig a római Pápai Magyar Intézet rektora, 1992-től 1997­ig a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkára volt. 1992-ben esztergom-budapesti segédpüspöki kinevezést kapott. 1993-ban II. János Pál pápa szentelte püspökké Rómában. 1997-ben címzetes érsekké és a vatikáni Papi Kongregáció titkárává nevezték ki. 2007. június 9-én egri érseknek iktatták be. A szertartáson a vatikán küldöttséggel képviseltette magát, jelen volt többek között Cláudio Hummes bíboros, a Papi Kongregáció prefektusa és a kongregáció több tagja is.