Szent István és a történelem

– Az államalapító, egyházszervező Szent István alighanem a legfényesebb csillaga a magyar történelemnek. Nyugat felé nyitott, a modernizáció útját választotta. A lázadó, a keleti gyökereket, a hagyományokat jelképező pogány Koppány a bevett történelemfelfogás szerint mintha háttérbe szorulna. Pedig a keresztény István és ellenfele ketten adnak ki egy sajátos egészet. A szent király iránti elfogultság felfogható-e majd ezer éve tartó közvélemény-befolyásolásnak?
– Úgy vélem, a „legfényesebb csillag” jelző több mindenkit megillethetne a magyar történelemben. Nem szerencsés, ha címkézünk. A közfelfogás hajlamos az államszervezést Szent István nevéhez kötni, noha az apjának, Géza fejedelemnek a tevékenysége nélkül aligha lett volna végrehajtható. Koppány szerepét én másképp látom. Koppányt a Szörényi–Bródy-féle rockopera ismertté tette – ez egyébként nagyon jó, hiszen árnyaltabbá vált a korszak ismerete –, de az államszervezésnek legalább ennyire fontos szereplői a legyőzött törzsfők: az erdélyi Gyula és a Maros mentén élő Ajtony. István és Koppány rivalizálása az Árpádok törzsén belüli konfliktus, amelytől még hosszú út vezetett az államszervezésig. Koppány legyőzésével csak a Kárpát-medence nyugati fele került István uralma alá.
– Történészszemmel nézve létezik-e elegendő forrásanyag, amelynek alapján alakja meglehetős hitelességgel körülírható?
– Istvánról keveset tudunk, azt is zömében a róla szóló legendákból, amelyekben alakját a keresztény uralkodó általános tulajdonságain keresztül szemlélik. A legnagyobb gond a csekély forrásanyag. Ezt a hiányt a történész nem pótolhatja fantáziával. Innét adódik a valóság és a róla alkotott kép különbözősége. A szépirodalmi művek könnyebben olvashatók a tudományos irodalomnál, népszerűbbek is. Ez nem baj, de a felnőtt olvasónak illenék akkora műveltséggel rendelkeznie, hogy különbséget tudjon tenni a kettő között. A kívánatos színvonalú tudást a közoktatás nem adja meg.
– Az arisztokrata Bánffy család legendáriumában az áll, hogy ősapjukat, Tonuzobát első királyunk élve temettette el az abádi révnél, mert nem volt hajlandó felvenni a keresztény hitet. A mostanság nagy erővel újraéledő pogány őshit mozgalom vezetői azt állítják, István tízezer pogány papot, azaz táltost végeztetett ki, amivel nagy csapást mért a magyar kultúrára. Kapkodjuk a fejünket, és nem tudjuk, mi az igazság. Mi lehet az igazság mindebből?
– Az erdélyi Bánffy családnév nem korábbi a XIV. századnál, mivel a bán méltóság öröklődővé válásáról tanúskodik. Bánffy azt jelenti: a bán fia. A XIV. század a családnevek kialakulásának időszaka is, az Árpád-korban a nemzetséghez való tartozást jelölték. Tonuzoba megbüntetésének történetét Anonymus alkotta meg, feltehetőleg 1200 körül, a korabeli személynevek és bibliai képek kombinálásával. Ez Anonymus történetének zárómotívuma, ezért általános tanulságként szolgáló példának tekinthető. Szent István törvényei a keresztény életmódot előnyben részesítik, ám, érdekes módon, a pogányság büntetéséről nem szólnak. Nem zárható ki, hogy táltosokat tömegesen vagy szórványosan kivégeztek, de ezt adatokkal, dokumentumokkal nem tudjuk alátámasztani.
– I. Istvánra jellemező volt a hit a magasabb rendű értékekben, a szentségekben, és, talán a lelki indíttatásnak is köszönhetően, roppant sikeres volt a földi tevékenysége. Hogyan látja ezt a kérdést?
– Az első ezredforduló emberére jellemző volt az igazodás a mindennapok világán túlmutató, de a mindennapok cselekedeteit irányító értékrendhez, akár keresztény, akár pogány indíttatással. István király szerepét legkorábban a XI. század végén kezdték sikeresnek tekinteni. Szembe kellett fordulnia a hagyományokkal mind a hitvilág terén, mind a társadalom, mind a hadsereg szervezésében, amit a kortársak bizonyára értetlenül fogadtak. Saját utód híján a hatalmat unokaöccsének, Orseolo Péternek kellett átadnia, ami nem minősíthető sikeresnek, hiszen elkergették. Majd támadás érte az országot és pogány lázadás tört ki. A Szent László és Könyves Kálmán végrehajtotta konszolidáció emelte István királyt az államalapító dicső ős pozíciójába.
– Fontos, hogy mit nevezünk meg az augusztus 20-ai ünnep tárgyának: a kenyeret, az alkotmányt vagy Szent István király művét? Ön melyiket választaná?
– Természetesen Szent István ünnepét tartom alapvetőnek. A másik kettő szándékosan került erre a napra, feltehetőleg azzal a szándékkal, hogy az eredeti ünnepet háttérbe szorítsa.
– Nemzeti öntudat hiányában aligha lehet nemzetről beszélni. Kívánatos hát az azt erősítő tényezőket újra és újra felmutatni, tárgyszerűen, gőg és túlzások nélkül. Mintha ezzel gondok lennének. Jól érzékelem?
– Alapvető gond az ismeretek hiánya és az a szemlélet, mely a múltat fölösleges lomnak véli. Hibásnak tartom a másik végletet is, amely a múltban csak a dicső legendákat keresi. A múltat reálisan kell szemlélni, tudnunk kell különválasztani a legendák világától. De azért ismerni kell a gondolkodásmód változásait is: például ma nem szemlélhetjük úgy a honfoglalás korát, ahogy Anonymus vagy a XIX. századi romantika látta.
– Éppen 1100 évvel ezelőtt aratta a magyarság az egyik legfontosabb győzelmét. A pozsonyi csatában megvertük azt a nyugat-európai sereget, amelyet elsősorban bajor és osztrák területről toboroztak. A diadal nyomán a honfoglaló magyarság megszilárdította a helyzetét a Kárpát-medencében. Úgy tűnik azonban, a pozsonyi csata ezeresztendős elhallgatást szenvedett. Nem történelemhamisítás ez?
– A pozsonyi csata emlegetése divat lett az idén, mintha most fedezte volna fel valaki. Ebben is az ismerethiányt tartom ludasnak. Fontos esemény volt, amely lezárta a honfoglalás folyamatát, de a „leg”-et elhagynám előle. A honfoglalást nem foghatjuk fel ünnepélyes bevonulásként a Kárpát-medencébe, ahogy a Feszty-körkép láttatja. A mű lenyűgöző, de a romantikus szemlélet jegyében fogant. A források ismeretében ma már tudjuk: a honfoglalás hosszú folyamat volt, amelynek végét valóban az említett csatával jelezhetjük. Ha nem így közelítjük meg, az nem hamisítás, hanem felületesség.
– Mit tekint ön történelemhamisításnak, Szent István esetében hol fedezhetünk fel ilyesmit?
– A hamisításhoz a szenzációkeresés vezet, és ehhez sokszor a média asszisztál. Tudomásul kell venni, hogy a források jellege vagy hiánya miatt nem minden kérdésre tudunk válaszolni. A kérdéseket ma tesszük fel, de hát az évszázadokkal ezelőtti források nem azért íródtak, hogy nekünk válaszoljanak, azok a korabeli igényeket és gondolkodásmódot tükrözik. A lényeges pont megtalálása a kutató feladata, miközben eredményeit közérthető formában is meg kell fogalmaznia.
– Bulvárosodó világunkban nem kellene-e a múlttal foglalkozó szakembereknek jobban alkalmazkodniuk a korszellemhez? Meglehet, nem követnének el szentségtörést a történészek, ha magáról Szent Istvánról is úgy beszélnének, hogy sztorielemeket használnának fel. Mindezzel kielégítenék az érdekesség iránti igényt, egyszersmind erősítenék Szent István kései népének öntudatát. Mi a véleménye erről?
– Azt gondolom, a bulvárosodás nem használ senkinek, és ez ellen a média sokat tudna tenni, elsősorban azzal, hogy nem ad hitelt a szenzációhajhász „felfedezőknek”, vagy kritikával kezeli őket. Lehet, hogy a korrektség kevésbé hívja fel magára a figyelmet, de a hiteles tájékoztatás elvárható. Szent István korának tanulmányozásánál maradva: világossá kellene tenni, hogy sok-sok tudást és hosszú évek, évtizedek kutatómunkáját magában hordozó véleményeket nem söpörhet le egy-egy ötlet, feltételezés, főleg, ha olyanoktól jön, akik híján vannak a szükséges ismereteknek.
– Mintha egy kicsit indulatba jött volna…
– Sikk lett a hivatásos kutatók vaskalapossá minősítése, ahelyett, hogy a tisztességes kutatómunkát megbecsülnék. Mindazonáltal a szóban forgó korszakról számos új népszerűsítő és szép kivitelű munka jelent meg. Manapság valóban sokkal fogékonyabbak az emberek a képi világra, talán az igényes vizuális megjelenítés – rajzfilm, mesefilm, kalandfilm formájában – hozhatna áttörést az ismeretek gyarapodásában akár a Szent István-i időket illetően is. Csak áldozni kellene rá…