Csók a kihűlő kézre

Báró Vécsey Nóra a Corvinus Egyetem egyik előadásáról érkezik a megbeszélt találkahelyre.
– Harmadéves vagyok, közgazdászhallgató – kiabálja túl a budai kávézó háttérzenéjét.
– Ön leszármazottja a vértanúnak? – érdeklődöm.
– Ezt a kérdést általában állításként szokták megfogalmazni a tanáraim a különböző iskolákban október 6. táján. Az igazság az, hogy vérségi kapcsolatban állok a hős tábornokkal, hiszen az őseink közösek, de nem vagyok a leszármazottja, hiszen a családunk grófi ága, amelyhez ő is tartozott, már a XIX. században kihalt.
– A Vécseyek rokonok az Aba nemzetség révén a kora középkori uralkodóinkat adó Árpád-házzal?
– Lehetséges, de erről nem sokat tudok. Annyi biztos, hogy a bárói címet az 1600-as évek végén kaptuk valamilyen katonai teljesítmény elismeréseképpen. Még a kivégzett Károly édesapja, Ágoston is bárónak született, de aztán olyan jól szerepelt a Napóleon elleni háborúkban, hogy I. Ferenc császár és király grófi rangra emelte 1813-ban. Hát innen ered a Vécseyek rövid életű, mindössze két generáción át tartó grófi ága.
Egyetértünk Nórával abban, hogy egy klasszikus görög sorsdrámához hasonlatos, ami a famíliájában az 1848–49-es szabadságharcunkat követő megtorlás idején történt. Szégyen, hogy ez idáig nem akadt senki a magyar szépírók közül, aki feldolgozta volna a páratlan mélylélektani konfliktust, ami apa és fia, Ágoston és Károly között kialakult. Mindkettő erős jellem és kiemelkedő képességű hadvezér volt.
Az apa korának egyik legvitézebb huszára. Köztudomású, hogy grófságot és birtokot az idő szerint sem adományoztak véletlenül, ahhoz okvetlenül kellett, hogy az apa az életét kockáztatva, számtalanszor és nagyon sikeresen keserítse meg Napóleon katonáinak sorsát. Az Enns és Tellnitz mellett végrehajtott hőstetteiért, melyeket parancs nélkül, önszántából vitt véghez, megkapta a legmagasabb katonai kitüntetést, a Mária Terézia Rend vitézi keresztjét. Lovassági tábornok lett, mi több, titkos tanácsos, és ő volt a magyar nemesi testőrség utolsó kapitánya.
Károly, a fiú azonban egyetlen minutáig sem respektálta atyja kritika nélküli császárhűségét. Ilyeténképpen a harminckilenc éves gróf Vécsey Károly, akinek az apja, sőt már a nagyapja is udvarhű generális volt, azonnal a magyar szabadságharc mellé állt, és rátermettsége folytán, őrnagyi rangról indulva 1848 decemberében már maga is tábornok, miután a Délvidéken stabilizálta a katonai helyzetet. Hadtestével csak a világosi fegyverletétel után egy héttel kapitulált.
Az aradi vérbírák elé került. Elvileg neki lett volna a legnagyobb esélye a fogva tartott tábornokok közül a kivégzést elkerülni, ha a család latba veti befolyását az udvarnál. Csakhogy meg sem kísérelték az életmentést. Épp ellenkezőleg: az apa elkövette a bűnt, ami Isten és ember előtt menthetetlen! Levelet írt a bíróságnak, amelyben lényegében azt kérte, hogy a legsúlyosabb büntetést róják ki a fiára. Megüzente Károlynak: örül, ha majd kivégzik, egy rebellis nem érdemel mást. A bíróság pedig az apa levelének szellemében úgy döntött: Vécsey legyen az utolsó az akasztottak közül 1849. október 6-án, nézze végig társai haláltusáját.
Nórát, az egyetemista bárónőt arról próbálom faggatni, mit szól a család manapság ehhez a kegyetlen drámához? Kitér a válaszadás elől, azt javasolja, forduljak az édesapjához, Vécsey Lászlóhoz, a Pest megyei Szada polgármesteréhez, aki bokros teendői mellett biztosan szakít rá időt, hogy e­mailen kielégítse kíváncsiságomat.
És csakugyan villanypostán fordulok a polgármester-báróhoz. Arra a kérdésre, hogy mit szól a család a közel százhatvan esztendővel ezelőtt lezajlott drámához, azt írja, hogy ez egy hosszas értekezés tárgya lehet, különben pedig kutya nehéz erre válaszolni.
Jómagam úgy vélem, a válaszadás nehézsége abban rejlik, hogy apa és fia, Ágoston és Károly gróf drámájának nincs katarzisa, nincs megtisztulás, nincs, ami erkölcsileg, lelkileg felemeljen bennünket, ezért, ahogy a polgármester, úgy mi sem tudunk mit kezdeni egy ilyen helyzettel. Ám, hogy az egykori grófi ágban jelentős feszültséget okozhatott az apa kíméletlensége, arra abból is következtethetünk, hogy Károly fivére, Sándor, aki jáki apát volt és hódmezővásárhelyi plébános, ’48-as honvédeket mentett és bújtatott.
– Mekkora csapást mért a XIX. század után a XX. a famíliára? – pötyögöm be a számítógépbe a kérdést.
– Lefejezte, kifosztotta, szétszórta a családot – olvasom majd a választ.
– Mit sikerült visszakapni az egykori vagyonból?
– Magyarországon semmit. Szlovákiában és Romániában a kint élő családtagok tisztességesnek nevezhető kárpótlásban részesültek. Na persze az is igaz, hogy járja nálunk házon belül egy mondás, ami a vagyonszerzéshez, pénzcsináláshoz, kapitalizmushoz való viszonyunkat fejezi ki: ha a Vécseyek holnaptól kalaposmesterségre adnák a fejüket, akkor holnaptól fej nélküli emberek születnének.
Az e-mailezésnek vége, de engem csak nem hagy nyugodni az apa-fiú dráma kapcsán felvetődött katarzishiány problémája. És akkor, a szemtanúk beszámolója alapján, bevillan egy jelenet a kivégzések hajnaláról. Damjanich János az utolsó előtti áldozat. Ez a modortalan, de veszettül bátor tábornok lassacskán sántikál törött lábával a bitófa felé, és még foghegyről odaveti a vezénylő parancsnoknak: „Jellemző, hogy maguk ilyen látványban gyönyörködnek.” Ezt a mondatot hallania kellett Vécseynek is, hiszen ő különbüntetésként arra volt ítélve, hogy megvárja, amíg az utolsó bajtársa is távozik az élők sorából. Damjanich és Vécsey egyébként nem szívelte egymást, még ’49 januárjában annyira összekülönböztek valami hadászati ügy miatt, hogy hónapokig nem is köszöntek egymásnak. Most azonban Károly gróf, a császári és királyi kamarás, a magyar nábob, mielőtt a kötelet az ő nyakára is ráhurkolták volna, odament a harcostársához, a szerb paraszti ivadékhoz, és megcsókolta annak kihűlő kezét.
Ez az a meghatóan magasztos mozzanat, amely hiányzott a történetből, amely mellett eltörpül, szinte lényegtelenné válik az apa-fiú dráma – hiszen ez a kézcsók egy egész nemzet számára máig jelképerejű, katartikus pillanat.