Almáskert

A rosszkedvű öregurat egyik ködös reggelen az a különös vágy támadta meg, meggazdagszik. Ennyi információ kevés, hogy érdemes legyen megemlékezni róla halottak napján, a gyertya, mécses és koszorúvásárlások dandárjában.
Ám az öreg elhatározta, munkából gazdagszik meg. Ezen a hatvanas-hetvenes években is lehetett tele szájjal röhögni, hogy mi ez, tán meghülyült a vénember? Más bölcsebbé válik, eszét, tapasztalatát, kapcsolatait üzemelteti a gazdagodás érdekében, ő meg verítékes munkával óhajtana gazdag lenni, pedig ismeri a történelmet, a politikai gazdaságtant, a pillanat ideológiai válaszait. De elhatározta, almafái lesznek a legszebbek, legtermékenyebbek, mert a fák minden óhajtását figyeli majd. Úgy metszi őket. Hajnali fagyokban füstöl. Déli napban árnyékol. Moníliát, pajzstetűt, takácsatkát szemmel tartja, jegyzi. Kiszámolja, törzsenként terem mázsányi alma, ez tíz tonna, eladja. Következő évben ismét. Azután új terület, új almatelepítés. Máris gazdag magyar. Nemcsak okos magyar, aki munkája révén jut előbbre, de gazdag is.
Így gondolja a makacs öregember. Négy méterszer négy méter, sortáv, tőtáv. A gödrök paraméterei. Madzaggal méri, karóval katonásan jelöli a stratégiai pontokat, ásatja a gödröt. Fiai ássák, akik még nem gyanítják, mi szabadult rájuk. Az öregember a telek végében sétál, ellenőrzi, „takarásban-e” a csemeték. És tíz éven át folyik a küzdelem erdőnyi Húsvéti rozmaringgal, Starkinggal, Jonatánnal.
Ásatja az almáskertet. Megtiltja, hogy közé ló betegye a lábát, mert leharapja a jövő évi termést. A fiúk kora tavasztól, amint kienged a föld fagya, ásnak egy órát iskola előtt. Ahogy a nap korábban kezd, ők is korábban. Ásnak két órát. Tragaccsal fuvarozzák a trágyát, elgereblyézik, beássák. Ásnak, gereblyéznek, mert „a szél kiszárítja az almaföldet”. Indulásra szépen átitatódnak az érett disznószar szagával. Átkozzák, aki kitalálta az ásót, a tragacsot, a disznót, az almát. Aztán a munka változik, lemosó permet, célzott permet. Később kapálják az almafák közét, krumpli, zöldségek. Kézzel szedik a kolorádóbogarat, mert a vegyszer árt az almának. Falinaptáron a heti, kétféle időjárási viszonyra lebontott program, a hét melyik napján mi a teendő, ha esik, ha fúj. A főnök szombatonként érkezik, ellenőriz. Télen körbehurkolják a kerítést, hogy fennakadjon rajta az éhesen kóborló mezei nyúl, őz. Az első évek haszna ennyi, a figyelmetlen nyúl vadasként végzi, a tálon pirított krumpligombóc, mártás.
A negyedik-hatodik év első termése nem kell senkinek. Amennyiért vinnék, nem adja, mert akkor mi van az ő meggazdagodásával. A nagy házban mindenütt alma. A pince dugig. A padlás. Az alig fűtött szobák. A veranda. Közben Szabolcs-Szatmár is tele almával. Az egész ország tele almával, mert nem csak a szegény öregember döntött úgy, hogy almából gazdagszik meg.
A második tíz évben, már nyugdíjasként, savanyú képpel baktat a metszőollóval, gallyazó fűrésszel, a permetezővel a fák közé. A harmadik tíz esztendőben pedig egyáltalán nem megy. Nincs módja.
Hanem a fiúk. A fiúk megtanulták a hosszúra nyúlt almakalandból, hogy a haszon nélkül való sok munka keseríti az embert. Kimenekülnek az almaillatú környezetből. Máig felfordul gyomruk az almaaromás öblítőtől, az almáspite látványától. Amikor odagondolnak szegény, makacs öregemberre, száz vén almafájára, belesajdul a szívük. Hogy mire volt jó, mire kellett a sok rabszolgaesztendő.
Ők nem számolgatnak. Hozzávetőleges eredményben, haszonban, százalékban sem. A kockázat, a remény miatt. Szegény ember ne számolgasson. Állnak majd az öregember sírköve előtt, és nem értik, miféle üzenetet küld a pusztuló almáskert. Mit hazudnak az elmúlt évtizedek.