Ezt írtuk...

60 éve
Nemcsak szól, de isznak is belőle
1947-ben írtuk. „A kürt ezer esztendő viharaiban mindvégig megmaradt és egyik legbecsesebb ereklyénkké lett. Évtizedek óta a Jászberényi Múzeumban őrizték, ahol bárki megtekinthette a magyar vitézség e jelképét.
A második világháború idején földbe ásva elrejtették. Amikor azonban a lepecsételt ládát kibontották, fájdalmas meglepetés érte a jász múzeum vezetőit: a kürtöt nagyon megviselte a földben töltött idő. Elefántcsontja megfeketedett, repedései kitágultak, a faragványok felismerhetetlenné váltak rajta. Félő volt, hogy nemzeti értékünk menthetetlenül elpusztul. Mégis sikerült megmenteni a jövőnek a Lehel kürtjét! A Nemzeti Múzeum régészeti helyreállító osztálya vette gyógykezelés alá. Három kerek hónapig tartott a kürt renoválása, a régészek nagyítóüveg, sőt mikroszkóp alatt javítgatták. Szénsavas vízben fürdették, a rárakódott mészkövet eltávolították, faragványait kijavították.”
– Hogy van most a Lehel kürtje? – kérdeztük Bathó Editet, a múzeum igazgatóját.
– Köszöni, jól – hangzott a megnyugtató válasz. – Jeles alkalmakkor megszólaltatják, de megtörténik, hogy történelmi dátumhoz érve iszunk is belőle.
– A legenda azt tartja, hogy Lehel vezéren kívül nem volt ember fia, aki képes lett volna hangot kicsalni a kürtből.
– Legendának ez szép, de nem igaz. 1953-ban Gyalog Rozi és Hegyi Füstös István rádiósok elhozták Gyomaendrődről Kádár Ferenc népművészt, aki bekente a repedéseket méhviasszal meg samottal, hogy ne szeleljen, majd megszólaltatta. A hang megvan a Kossuth rádió archívumában. A Jászok Világtalálkozóján Szalóczi Miklós zenetanár fúvása nyomán harsant fel, 1996-ban, a millennium évében pedig a filharmonikusok két kürtöse is szóra bírta. Szólt még 1978-ban egy rádiófelvételen, és fújta Bakki Katalin tanárnő is 1974-ben, a Hazai esték műsor keretében.
– Mióta őrzi a múzeum ezt az ereklyét?
– 1874-ben kaptuk meg egyes leltári szám alatt, azóta tartják a jász identitás jelképének. Nemcsak fújják, de isznak is belőle. A kürt öblébe szorított ezüstpohárból kortyolt Ferenc József, a felesége, Erzsébet, később Horthy Miklós is. Még ma is megtörténik, hogy körbemegy a pohár, ha egy-egy kiemelkedő dátumot ünneplünk.
– Nagyon megbecsülik a kürtöt.
– Valóban, 1974-ben szentélyt építettek köré, de megszépült a világtalálkozóra is. Ma már újabb múltbéli relikviák kerülnének mellé, ha lenne helyünk: februárban 45 kriptafülkét tártak fel a nagytemplom alatt, ahonnan anyagok kerültek elő az 1782–1840 közötti évekből. A szenzációs leleteket kiállítanánk, ha lenne hol. A jász múltunknak pedig minden darabját büszkén tárnák a világ elé az itt élők, akiknek szoros összetartozását a Lehel kürtjének kultusza is bizonyítja.

50 éve
Füstbe ment Terv…
 „23 féle cigarettát készít karácsonyra a Lágymányosi Dohánygyár” – adta hírül lelkendező tudósításában a Szabad Föld 1957 karácsonyi száma, hiszen milyen más is az idei karácsony, mint akár csak az egy évvel korábbi, amikor is „óriási tömeg toporgott nap nap után a gyár előtt, cigarettára éhesen”, míg ma a lágymányosi gyár „havonta már 450 millió szál cigarettát juttat a dolgozó népnek”, ami pont kétszerese az 1938-ban termelt egész éves mennyiségnek! A cikkhez mellékelt fotón egy masina látható, s a képaláírás úgy tudja: „Percenként 1500 darab cigarettát készít ez a modern, NDK-ból érkezett gép”.
Hát, a modern, NDK-s gépnek már annyi – legalább annyira, mint magának az NDK-nak –, viszont az utolsó, ma is működő, és még mindig teljesen magyar tulajdonú salgótarjáni cigarettagyárban már percenként 5000 cigarettát készítenek a masinák. Erre azért ne legyünk túlzottan büszkék – a világcsúcs a percenkénti 15-18 ezer cigaretta körül van –, de örüljünk legalább annak, hogy van még magyar dohánygyár…
Merthogy ezt az iparágat is felfalta a globalizált karvalytőke – hej, ha élne Marx, most bólogatna: hát nem megmondtam… A fél évszázada működött öt dohánygyárból mára csak kettő maradt. A lágymányosit bezárta az állam, a másik négyet meg privatizálták. Vásárolt egyet-egyet a British American Tobaco, a Philip Morris, a Reemtsma és a Reynolds, ez utóbbi vette meg a salgótarjáni gyárat. Aztán kiderült, a cégeknek inkább csak piac kellett – hej, Marx, tényleg nem figyeltünk rád… –, ahogy lehetett, bezárták a megvett gyáraikat, így aztán például a „Fülöp Móric”, bár nincs Magyarországon, a magyar Helikon cigarettát mégis ő szállítja valahonnan, nekünk…
Mára csak két gyár működik: az ismét magyar tulajdonba került salgótarjáni és egy angol–amerikai Pécsett. Ki fogják találni, melyik a nagyobb… Így hát az ötvenéves riport folytatásaként a kisebb, de szívünkhöz és tüdőnkhöz közelebb állóhoz indultunk, Salgótarjánba. Hogy a mai nevén Continental Dohányipari Zrt. a tarjáni Dohány utca 1–3.-ban található, önmagában is jelzi: egy idén 116 éves gyárba érkezünk, amelynek fiatal vezérigazgatója, Füzi Csaba vezet végig a hosszú úton, míg a dohányból cigaretta lesz. – Már mire hozzánk megérkezik a dohány, abban is benne van hektáronként vagy 1400-1600 munkaóra, tudni kell: a dohány az egyik legmunkaigényesebb növényféleség. Csak gondolja el: egyetlen gramm dohánymagban 10-12 ezer mag található, ezeket egyenként palántázzák, a csírákból kétméteres növény fejlődik. A gyárba kétszáz kilós kartonládába érkezik a dohány, pontosan 25-féle. Vagyis minden szál cigarettába 25-féle dohány keverékét tesszük különféle arányban és ízesítésben, így tehetjük függetlenné magunkat az adott év termésének minőségétől. A kartonládák felbontása után következik a keverés, a szeletelés, a kondicionálás, a pácolás, az újrakeverés, a vágás, a szárítás, az illatosítás, majd megint keverünk egyet, s csak ezután kerül a dohány a gépekre, hogy a vágatból cigaretta vagy szivar legyen.
A gyárban ma öt termékfajtából 121 dohányféleség és 10-féle hüvely készül – nagyon szeretik a népek az otthon tölthető cigarettát, ugyanis adóügyi meggondolásokból ez sokkal olcsóbb, mint a kész cigaretta. Apropó adóügy. A privatizáció, vagyis a ’90-es évek elején 25 milliárd szál cigaretta készült Magyarországon, amiért a gyárak úgy 40 milliárd forint adót fizettek, ma 15 milliárd szál készül, közel 300 milliárd forint adótartalom mellett…
Miközben az állam egyre nagyobb sarcot szed – most már minden doboz árának 73 százaléka adó –, a gyártás folyamatosan csökken. A visszaesés okai között egyaránt szerepel az egyre erőteljesebb dohányzásellenes kampány, valamint az országot elárasztó import és hamisított cigaretták milliárdjai. A Magyar Dohányipari Szövetség évente kutatja a hamisítványok mennyiségét. Módszerük meglehetősen érdekes: 20 ezer eldobott cigarettásdobozt gyűjtetnek össze, s azokból következtetnek az adó nélkül beáramló cigaretta mennyiségére – amit jelenleg a piac 11 százalékára becsülnek.
Az egykorvolt füstös világra Salgótarjánban már csak a Kossuth cigaretta emlékeztet, ami tényleg nem mai darab, hiszen az 1957-es Szabad Földben már úgy írtunk erről, hogy „Új csomagolásban jelenik meg a közkedvelt Kossuth cigaretta”…
Személyes hangú epilógus. E sorok írója most lesz 58 éves. Még soha életében nem szívott el egyetlen szál cigarettát sem, de 2008-ban, ígéri, ezen változtat… Személyes példájával is szeretné támogatni a honi ipart – ezért természetesen tarjáni terméket választ majd –, hogy a kormányzat se legyen ideges: a csökkenő adóbevételek ügyében számíthatnak rá…

40 éve
Hajóscsaládból kamionos
Negyven éve kollégámat a tanácselnök kalauzolta Ordason, engem Szabó Zsolt polgármester. Lehet, hogy kettőnk között nem is járt ebben a szép kis parasztbarokk falucskában újságíró: Griff Sándort az vonzotta ide, hogy úgy hallotta, majd’ a fél falu dunai hajósként dolgozik, a fennmaradó időben meg a munkaegység értéke izgatja őket a szövetkezetben. Érdekes módon hajóst nem lelt a hajósok falujában, jót tereferélt viszont egy fiatalasszonnyal, kinek a férje uszálykormányos volt akkoriban, és nem akarózott neki hazaérnie ebédre. Felteszem, elődöm sietett valahova, meg hát a fiatalasszony gyakran elkísérte a férjét, tudott néhány mosolyogtató történetet az uszályon disznót nevelő román hajósokról, így aztán a mester beérte másodkézből való információkkal, Walter Zsigmondot nem is várta meg; leleményességéről elég annyit, hogy így is tele tudott a témáról írni majd’ egy újságoldalt.
– Ha a fél falu nem is volt hajós, sokan dolgoztak a FOKÁ-nál akkoriban, a Folyamszabályozó és Kavicskotró Vállalatnál – meséli a polgármester, vagyis a kolléga a sóderbányászattal foglalkozókat is nagyvonalúan a hajósok közé sorolta. A dunai közlekedés már régen nem túl jelentős, de a helyiek még emlékeznek arra az időre, amikor a dunai gőzhajók rendszeresen kikötöttek a parton, és az utasok az e célra felhúzott parti csárdában mulattak. Azután elkopott ez is, mint annyi minden.
Ellenben Walter Zigmond bácsi megvan – az uszálykormányos, akit Griff Sándor hiába várt haza. Gyerekeik akkoriban kicsik voltak, bölcsőjüket a hajó ringatta, sőt télen is csábította őket a Duna, ahogy romantikus lelkű elődöm írta. Zsiga bácsit a meleg kályha mellett találtuk, feleségével együtt.
– Nagy szerencse, hogy megtalált: négy uszályos volt ebben a faluban, de már csak én élek – mondja Zsiga bácsi. A folyami hajózás csillaga fokozatosan áldozott le: a régmúlt időkben harmincnégy ember kellett egy uszályra, amelyik hetven vagon terhet vitt. Ma már hét ember elég a vontatóhajóra, az uszályon senki sincs, és ezek a háromszáz méter hosszú szerkezetek kétszáz vagon terhet cipelnek.
Ilyen ingatag deszkákon ingázott emberünk Regensburg és Turnu Severin között, egészen 1993-ig. Útközben látott néhány dolgot: például szeme előtt húzták fel a Vaskapu irdatlan gátjait. Felesége nem tartott vele azután, hogy a gyerekek iskolába kezdtek járni – csábító Duna ide, csábító Duna oda, vannak fontosabb dolgok is. Zsiga bácsinak a délszláv háború tette be a kaput, mert ahogy csurogtak Vukovár mellett, pont a hajóútba potyogtak a gránátok. Lehetett gondolkodni, hogy a hajóútból menjenek ki, kockáztatva, hogy zátonyra futnak, vagy inkább arra hajózzanak, amerre lőnek. Az ilyen döntéshelyzeteket akár stresszesnek is nevezhetjük, nem csoda, ha Zsiga bácsi leszállt a hajóról, amint elérte a nyugdíjkorhatárt. Ennyit a Duna csábításáról: bár azért az árufuvarozásban kell legyen valamennyi romantika, ugyanis Walterék fia például kamionos lett. Feltehetőleg neki is lesz miről mesélnie.

30 éve
Dávid, az időjós
Az ember évezredes álma megtudni, milyen idő lesz holnap meg holnapután. A tudomány fejlődésének köszönhetően ma már egyre pontosabbak az előrejelzések, de csak pár napra. Arra egyetlenegy meteorológus se igen vállalkozna, hogy decemberben megmondja a következő év nyarának időjárását. Nyíregyházán él egy ilyen ember, Dávid Mihály. Igaz, nem meteorológus, hanem mérnök, de három és fél évtizedes kutató és elemző munkával a háta mögött ő ma már azt is megkockáztatná, hogy megmondja, hol várható legközelebb a világon nagyobb földrengés.
– Nincs ebben semmi kockázat – igazítja helyre az iménti mondatot a nyugdíjas műszaki szakember, akinek meglepő kutatási eredményeiről 1977 karácsonya előtt a Szabad Föld az elsők között számolt be. – Ha az ember megszerzi a kellő csillagászati információkat, s logikusan gondolkozik, akkor egy bizonyos hibaszázalékon belül meglehetősen nagy pontossággal megjósolhatja például még a nagyobb vulkánkitöréseket is.
– A földrengések pusztításai gyakran borzalmasak. Hol következhet be a legközelebbi?
– Egy brazil előrejelző december 23-án Indonéziában vár jelentős földmozgást. Tényleg nagy a valószínűsége. De az én számításaim szerint kicsit hamarabb, s hozzánk közelebb következhet be, valahol Irán, Afganisztán, Törökország környékén.
– A hivatásos meteorológusok, geológusok hogyan fogadják az ehhez hasonló prognózisait?
– Én megpróbáltam velük komolyabb kapcsolatokat kialakítani, sajnos nem sok sikerrel. De megértem ezt. Ők ebből élnek – én inkább ennek élek. Tudomásul veszem, mást nem is igen tehetnék, hogy megpróbálják jelentéktelennek beállítani a munkámat. Engem mégis naponta húszan, negyvenen is hívnak telefonon. Tízesével rendelik a Dávid-naptárt, mert bevált. Ma már nagyon sok család a naptár alapján választja meg a szabadsága idejét, és nagyon sok gazda attól teszi függővé mondjuk a búza vagy a kukorica vetését.
– Emlékszik még rá, mikor készítette az első hosszabb távú előrejelzést?
– Pontosan, 1974-ben. Csak úgy magamnak egy hónapra, és igen-igen izgultam, hogy beválik-e. Bevált.
– Honnan volt a késztetés, hogy elmélyedjen a meteorológia tudományában?
– Jött haza a lányom az iskolából, s mondta: azt tanulták, hogy a hold ereje mozgatja a tenger vizét. De akkor a levegőt is a hold mozgatja? Ez volt az a pont, amikor kénytelen voltam elmélyedni a csillagászat tudományában. És rá kellett ébrednem, hogy a lányom valami nagyon fontos kérdéskörre világított rá.
– Mit a legnehezebb prognosztizálni? Az esőt, a hideget, a szelet?
– A ködöt. Az egy sokismeretlenes egyenlet. De a törvényszerűségek ismeretének birtokában nem lehetetlen.
– Ha ön valóban képes megmondani a nagy földrengések helyét s idejét, hogyhogy nem tolonganak a lakása előtt a veszélyes zónák országai az információkért?
– Ha el is készíteném a térségükre vonatkozó prognózist, akkor se nagyon hinnének nekem. Indonéziát például két éve felkerestem, hogy segítek nekik feltérképezni a veszélyforrásokat, de nem reagáltak. Nemrég, épp a már említett brazíliai előrejelzés nyomán, megint megkerestem őket, várom a jelzésüket.
– Az elmúlt harminc év legfontosabb változásai?
– Ma már pontosabb előrejelzéseket tudok adni, de azok a tömérdek információ miatt sokkal nehezebben készülnek.
– Milyen évre számíthatunk?
– Kiegyensúlyozottabbra, mint a tavalyi volt. Igazi tél január első, illetve február második felében jöhet, a nyár mérsékeltebb lesz, mint a múlt évben, szeptember s október fordulóján pedig végre szép vénasszonyok nyara ígérkezik.

20 éve
Kajárpéc nem lesz zsákfalu
A tanító bácsi nem él már, de Kokas József, az egykori tanácselnök jó egészségnek örvend – mondta a telefonba Horváthné Balogh Zsuzsa, a kajárpéci polgármesteri hivatal dolgozója, aki nélkül ez a 20 éves múltból a jelent kutató riport nem jöhetett volna létre. Zsuzsánál két évtizeddel ezelőtti írásunk főszereplői iránt érdeklődtem, amelyben a község lelkes helytörténésze, Kovács József – akit itt mindenki ma is tanító bácsiként emleget – vázolta fel érzékletesen Kajárpéc eseményekben gazdag 950 évét.
Ha volna ilyen, akkor ez a katolikusok és evangélikusok lakta Győr-Moson-Sopron megyei település Magyarország alighanem leghíresebb régészfaluja lenne – jelentette ki októberben, a fennállás 970. évfordulójának háromnapos ünnepségén Pergel Gyula, a megyei múzeum igazgatója.
– A tanító bácsi révén országosan is jelentős a helytörténeti gyűjteményünk. A neolitikumtól a középkorig rengeteg emléket őrzünk – büszkélkedik Kajárpéc tavaly megválasztott fiatal polgármestere, Laki György, miközben múzeumuk ajtaját nyitja. Az épület falán tanítványai, tisztelői a falu díszpolgárává választott Kovács József emléktábláját helyezték el. Megtalálható itt minden, ami a jelent a múlthoz köti: az 1037-es Szent István-i Alapítólevél másolatától, a viking kardon át egészen a kissé már megsárgult Szabad Földig, benne Cseresznyák István kollégám cikkével. Azaz hogy a híres nevezetes kard, amelyből egész Európában csak hármat őriznek, most nincs a helyén, mert kölcsönadták egy külföldi kiállításra. Az 1909-ben vásárolt lóvontatású tűzoltó szerkocsi – a helytörténészi furfang bizonyságaképpen – viszont ott díszeleg a múzeum udvarán. – Annak idején ezeket le kellett adni. A tanító bácsi viszont kihasználta , hogy lévén Kajár és Kispéc 1950-ig önálló községek, nekünk kettő volt belőle – meséli mosolyogva Laki György.
– Rezgő bajuszú, szigorú kis ember volt, sokszor meghúzta a pajeszomat – emeli fröccsét a Fekete Paripához címzett ivóban a tanító bácsi egészségére egy hatvan körüli férfi. – Az ötvenes években nagy kommunista volt az öreg, isten nyugosztalja, de különben jó ember… – mondja egy szuszra.
Öreghegy utcai házában kávéval kínál bennünket az 1987-es tanácselnök, aki 2006-ig volt a község első embere. Kokas József csalódott, hogy nem választották újra, mert így – mivel nem volt még 50 éves – elesett a havi sok tízezer forintot kóstáló közszolgálati járandóságtól. Ezért aztán kénytelen vagyonőrként keresni a kenyeret. – Nem tudtam már újítani, belefásultam az egészbe – ismeri be önkritikusan.
– Jövőre már csak öt elsős gyerekünk lesz, ugyanakkor Kajárpéc megszűnik zsákfalu lenni, elkészül a Sokorópátkával összekötő út – vágja rá a tanári pályát a polgármesterséggel felcserélő Laki György, amikor a legszomorúbb, illetve legörömtelibb dologról kérdezem.

10 éve
Koloncos sors
Nem vagyok én Isten, hogy megbocsássak. Igen, talán ez az a mondat, amely Balogh István életének mottója lehetne. Az eddigi negyvenhárom éve az apja ellen érzett haraggal telt. Mit haraggal? Gyűlölettel. Vetheti a sorsa akárhová, ezt az érzését nem tudja maga mögött hagyni.
Ez irányítja mondatait most is. Ülünk aprócska házában a Baranya megyei Bánfán, a konyhaasztalnál. Sose láttuk egymást korábban, ám mondatai hamar errefelé kanyarodnak.
Tíz évvel ezelőtt riport jelent meg róla a Szabad Földben. Levelet írt a szerkesztőségnek, az újság segítségével kereste a húgát. Tímea a féltestvére. Apjuk közös, anyjuk nem. Akárcsak hat másik testvérének.
A húg előkerült, találkoztak is néhányszor, ám aztán elmaradoztak egymástól.
– Timi megpártolta az apját – avat István a miértbe. – A tisztelt uramat…
Így szólította akkor is, amikor tizenhat éves korában találkozott az apjával. Akkor látta először. Pontosabban nem először, csak nem emlékezett rá. De hogyan is emlékezett volna?
Három napja mulatott már a tisztelt uram a sárdi Tavasz presszóban. Múlatta a fizetését. Amikor elfogyott a pénze, hazaállított:
– Megjöttem – szólt.
– Minek? – így a felesége.
Az apa többet nem jött.
István három hónapos volt ekkor. Sorsa hamar koloncot akasztott a nyakába, azóta sem tud szabadulni tőle.
Pedig Timivel szerette volna a kapcsolatot, annyi szépet mesélt róla a nagyanyja. Nem sikerült, mindegy már.
István amúgy a szülőfalujában, Gödrén dolgozott akkoriban, kőművesek mellett. Pedig volt szakmája, az állatgondozás meg az állategészségügy. Vágyott volna többre is, volt „kínzottja sok-sok méla vágynak”, forgolódott például a dél-dunántúli polgárjogi mozgalmak körül. Messzire nem jutott, sorsa, konok természete megbéklyózta. Alig cseperedett, már tüdőbajjal küszködött, iskolába is csak akkor mehetett, amikor kikeveredett belőle, nyolcévesen, örült hát később, hogy szakmát szerzett.
A tüdeje vitte el amúgy az anyját is évtizedek múltán. A tüdőrák. Járt vele kórházból kórházba, gondozta otthonában, forgatta az ágyban egyik oldaláról a másikra. Karácsony előtt ment el, szenteste temették.
Attól kezdve nem volt maradása az anyai házban. Mindenféle munkát vállalt, legtovább talán még a kaposvári temetkezési vállalatnál dolgozott. A főnöknő azt hitte, hogy amikor az első halottat meglátja, elszalad. De őt nem olyan fából faragták. Maradt négy évig. Aztán állatokat gondozott ismét, majd hordta a téglát a mester keze alá az építkezéseken. Közben egyre-másra vásárolták a környéken a házakat a németek, hollandok. Gondozta a kertjüket, ha kellett, cserepet pucolt. Jó pénzt kapott mindtől.
Negyvenedik évében járt már, amikor találkozott Erzsikével.
Válásból tápászkodott éppen az asszony, zaklatott lélekkel, beteg testtel. Istvánban támaszra lelt, azóta együtt küzdenek az élettel. Bánfán találtak egy régi parasztházat, Erzsike két kisebbik lányával költöztek ide.
Itt bukkantam rájuk én is. A kedvemért István lemondta munkáját, ma nélküle keresik a hibás kábelt a határban a villanyszerelők.
Ahogy a kapu felé közeledik, azonnal megismerem a fényképről. Vonásai, mint tíz esztendeje. Csupán néhány ráncot karmolt rá az élet.