Csókolódzna ön kobrával?

Idősödő férfi ült le Karinthy Frigyes kávéházi asztalához.
– Mit ír? – kérdezte a mestert.
– Jegyzetet – nézett fel Karinthy a papírjából. – Eszembe jutott valami, megírom. Mindjárt jön érte a fiú a szerkesztőségből.
– Holnap is ír valamit?
– Holnap? Hogyne. Szintén egy jegyzetet. Mindennap eszembe jut valami, egy ötlet, megírom, s megkapom érte a honoráriumomat. Ebből élek.
– Nem így kell ezt csinálni – csóválta a fejét az asztaltárs.
– Hanem hogyan?
– Elég, ha egy ötlet jut eszébe, de az olyan legyen, hogy megéljen belőle élete végéig. Mint például nekem, úgy harminc évvel ezelőtt.
– Miért, mi jutott eszébe?
– Megvettem a telkeket a Vígszínház környékén.

Lile vagy nyírfajd?
Ez az anekdota jutott eszembe a Guinness-rekordok gyűjteményének születéséről.
Történt pedig, hogy Sir Hugh Beaver, a Guinness sörgyár igazgatója egy este célba lőtt a barátaival, amikor is vita alakult ki az egybegyűltek között: melyik a vadászható madarak közül a leggyorsabb Európában, az arany lile vagy a nyírfajd? Szó szót követett, de a vita eldöntetlen maradt – ugyanis nem találtak a házigazda egyébként tiszteletreméltó könyvtárában egyetlen kötetet sem, amelyből kiderülhetett volna az igazság. Ekkor – a naptárak egyébként 1951. november 10-ét mutattak – döbbent rá a lord, hogy Nagy-Britannia és Írország 81 400 kocsmájában vélhetően szintén viták sora zajlik, s nincs egy nyomorult kiadvány, amelyet le lehetne emelni a polcról, hogy a polémia végére pontot tehessenek.
Ha nincs, kell hát szerkeszteni egyet.
Igen ám, de hogyan? A lord megosztotta gondját Cristopher Chataway hosszútávfutó világrekorderrel, aki abban az időben történetesen szintén a sörgyár alkalmazottja volt. Az atlétának eszébe jutott, hogy volt neki az egyetemen két jó barátja, a félelmetes agyvelejű ikerpáros, Norris és Ross McWirther, akik akkoriban éppen ténykutató ügynökséget vezettek Londonban. A fivéreknek tetszett az ötlet, kiadót alapítottak, s 1955. augusztus 25-én megjelent a Guinness-rekordok első kötete. A siker átütő volt, a kiadvány karácsonyra már vezette az eladási listát. A következő évben a könyv megjelent az Egyesült Államokban is, hamarosan pedig a világ számos országában.
A kiadványból valóban megbízható adatokat lehet találni arról, hogy a valaha élt legmagasabb ember, az amerikai Robert Wadlow a maga 272 centijével verte be rendre a fejét a mennyezetbe, a füléből a leghosszabb szőrszál pedig az indiai Radhakant Bajpainak nőtt ki, s meg sem állt 13,2 centiig. És sorolhatnám vég nélkül a rekordokat. A könyv mára kétségtelenül a képtelenebbnél képtelenebb ötletek tárházává vált. Elvégre valamiből mindenki lehet a legjobb. S ha még kellő magamutogatási kényszerrel és fantáziával – vagy legyünk jóindulatúak: humorérzékkel, játékos kedvvel – s persze nagyfokú kitartással van megáldva, bekerülhet a rekordok könyvébe. Illetve… De erről majd később.
Jó eséllyel pályázik például az, aki bútorral 148 kilométeres óránkénti sebességnél gyorsabban száguld. Múlt év május 11-én egy angol úriember ugyanis ennyire turbózta fel motorizált heverőjét. Aki esetleg irtózna a gyorsaságtól, az a kitartásával is eredményt érhet el: elég ha 55 óra és 5 percnél tovább vasal.

Nagyivók kíméljenek!
A cölöpön üléssel viszont baj lehet. Mert az rendben, hogy valaki fél évnél is tovább bírja egy két és fél méteres magaslaton úgy, hogy közben kétóránként csupán tíz percre hagyja el a helyét, ám az nem biztos, hogy a versenybíróság elég kitartó. Néhány évvel ezelőtt ugyanis le kellett fújni a világversenyt a németországi Soltauban. Fél év elteltével sem mutatott ugyanis semmi jel arra, hogy a tíz induló versenyző közül állva – pontosabban ülve – maradt három ráunna a semmire. Ezért inkább mindegyiket győztesnek nyilvánították, s berekesztették a világbajnoksággal egybekötött rekordkísérletet.
Bár kocsmai segédkönyvnek indult a Guinness, a nagyivók mégsem reménykedhetnek abban, hogy hírnévre tehetnek szert tudományukkal. Bár Steven Petrosino 1977-ben egy korsó sört még négytized másodperc (nem elírás!) alatt gurított le a torkán, néhány évvel később a szerkesztőség törölte az alkohol fogyasztásával kapcsolatos rekordok jegyzését – féltve az aspiránsok egészségét.
S ha már egy üzlet beindul… Nemcsak az évkönyvekben kísérhetők figyelemmel manapság a rekordok alakulása, hanem Guinness-tévécsatornákon is. Az adásba kerülés nem könnyű, ám aki vállalja, hogy kobrával csókolódzik, netán gilisztákat fal időre vagy svábbogarakkal teli koporsóba fekszik, annak kétségtelenül nagyobb az esélye. Ötletekből nincs hiány, ám a Fox televízió három év elteltével mégis levette a műsort. Tán a nézők gyomra mondta fel a szolgálatot… A vasidegzetűeknek viszont jó hír, hogy az adást később újjászervezték, s ma már számos országban fogható.

Háromszáz angol font
De mi a helyzet a saját házunk táján?
Számos Guinness-rekorderünk lehet, vélem, hiszen alig telik el nap, hogy ne lehetne hallani valamelyik kísérletező kedvű honfitársunkról, mondjuk a tompai Kollár Szilviáról, akinek a legkisebb papírhajóját a maga 3,8 milliméterével egyelőre képtelenség alulmúlni vagy éppen a szegedi egyetemistákról, akik a világ legnagyobb konzervhegyét halmozták föl.
A körülbelül kétszáz hazai világrekord között Sebestyén István segít eligazodni, ő már évek óta hűségesen gyűjti őket, ám lelkemre kötötte, ki ne hagyjam: azért semmiféle felelősséget nem tud vállalni – nem is vállalhat –, hogy azok egyben Guinness-rekordok is. Az efféle elismerést már magának a rekordernek kell kibrusztolnia. Jó, ha a kísérletezés előtt felveszi a kapcsolatot a londoni központtal, kitölt mindenfele kérdőíveket, s kedvező visszajelzés után alaposan dokumentálja magát a nagy tettet is. Az sem baj, ha kellő türelemmel van megáldva, a válaszra ugyanis általában hónapokat kell várnia. Ha pedig a rekorderező türelmetlenebb fajta, legjobban teszi, ha átutal még háromszáz angol fontot is – több mint százezer forintot –, s akkor egy héten belül megkapja a választ. S ha minden összejön, a kísérlet sikerült, s el is fogadták, akkor újabb hónapok elteltével nagyalakú, kemény borítékot kézbesít számára a postás, benne az elismerő oklevél, ami, szó mi szó, bekeretezve jól mutat a falon.
Az évente megjelenő kötetbe azonban csak körülbelül kétezer rekordot szerkesztenek be a 60-80 ezres világtermésből, azokat, amelyek a legnagyobb érdeklődésre tarthatnak számot – magyarul: amelyek által a könyvet el lehet adni.
Néhány honfitársunknak azonban minden összejött, nevük ott szerepel annak a bizonyos nagykönyvnek valamelyik kötetében. Itt van mindjárt Fekete László, akinek minél nagyobb kő akad az útjába, annál biztosabb, hogy meg akarja emelni. Vagy Borsay Szabolcs, aki, ha már kétszáz kilométeres sebességgel száguld a motorja, hát megfordul rajta, s háttal a menetiránynak nézelődik. Nick Árpád pedig kétszer is szerepel a rekordok könyvében. Mindkétszer a fogával húz különböző közlekedési eszközöket, utóbb Szántódon a Kossuth nevű 309 tonnás kompot mozdította hat méterrel arrébb.
A 130 kilós, csupa izom és némi zsír, 55 éves férfit edzés közben találtam lakótelepi lakásának alagsorában. Háromszáz kilónyi súlyokat emelgetett éppen, ám ez csupán alapozás, jelentette ki, csúcsformában 380 kilót is elmozdít a talajtól. Arra a kérdésemre, hogy készül-e még új rekordra, nem adott egyértelmű választ. Annyi bizonyos csak, hogy két infarktuson van túl, ezért leszázalékolták.

A Guinness Guinnesse
S most, hogy írásom végére értem, illenék választ adnom arra is, hogy az arany lile a gyorsabb vadászható európai madár, vagy a nyírfajd. Bevallom, nem találtam adatot rá, bizonyára, mert hiányoznak a polcomról a Guinness-rekordok kötetei… Egyben azonban e nélkül is biztos vagyok: a kiadványt évről évre 23 nyelvre fordítják, több mint száz országban forgalmazzák, s százmillión felüli példányt adnak el belőle.
Ez pedig Guinness-rekord a javából!