Lapátra kerülhet a lapátgyár is

Engedjük kicsit a múlton merengeni Orbán Józsefet, a majd’ 130 évet megért lemezgyár romjain 1992-ben alapított Lapátgyártó Kft. 63 éves ügyvezető tulajdonosát, aki máig sem érti a történteket. Mert volt a dicső korszak, amikor itt 2800 ember csupa olyasmit gyártott, amihez most Európában szinte aranyért lehet jutni. Mégis felszámolták még a nyereséges üzemrészeket is, teljes gépsorokat, alapanyagokat tonnaszám hordtak a hulladéktelepre. És van a nyomorúságos jelen, mert a gyár megszűnésével városukban országos átlag feletti a munkanélküliek száma. Orbán József apja vájár volt, ő 38 évig dolgozott a lemezgyárban, segédmunkásból lett gyártástechnológus üzemmérnök.
– Nehezen jött össze a lapátgyár, mert egyben akartak eladni mindent, megvenni pedig semmit nem engedtek. Ahol sok a felszámoló, ott nagy a fejetlenség. Munkagépeket például Ózdról, a minőséghez kellő nagy szilárdságú alapanyagot „bizományban” Csehországból vettük, pedig itt is volt minden, de az irigység-effektus szerint nehogy már véletlenül jól járjunk…
– Abból a rengeteg, mára ismét felértékelődött termékből miért éppen a lapátot választották?
– Mert eredetileg gyártottuk ezt is, és erre futotta a kölcsönökkel megfejelt végkielégítésből. Egy olyan kisüzemre, ami induláskor tizenkét fajta minőségi lapátot gyártott. Úgy gondoltuk, amíg van kohászat, bányászat és építőipar, van téli úteltakarítás, no és a háztartások, szemétlapátra, szívlapátra, szénlapátra, hólapátra mindig szükség lesz. Sőt, nem lehet belőlük eleget gyártani! Vagy tíz évig jól is ment az üzlet. Évi félmillió lapát, a nagykereskedők vitték, mint a cukrot! Amikor azonban sorra bezártak a bányák, megszűntek kohászatok, s az építőipar se jeleskedett a beruházásokkal, a két műszakból egy, a félmillió lapátból évi 60 ezer, a harmincfős stábból mára összesen kilenc ember maradt. Pedig tőlünk nem került lapátra senki, csak a nyugdíjasokat nem pótoltuk. Közben viszont folyamatosan fejlesztettünk, ma már 18 fajta lapátot gyártunk. Főleg nagy szilárdságú alapanyagból, melegsajtolással, ami nem olcsó, de szinte egy életre szól! Ha most az üzemünk nagyságát, létszámát összevetem a technológiánkkal, díjnyertes termékeinkkel, szerénytelenül mondom: az országban azóta hétre szaporodott lapátgyárból még mindig mi vagyunk a „legjobbak”!
– Vagyis önöknek is volt egy dicső múltja, aminek véget vetett a nehézipar hanyatlása és a riválisok megjelenése?
– A dolog ennél összetettebb, mert a megszűnt iparágak helyett lettek újak. Vevőben most sincs hiány, ha három műszakban, többszörös létszámmal termelnénk, az is elfogyna. De nem tehetjük, behúztuk a féket, mert az energia– és acélárak az elmúlt években több mint száz százalékkal emelkedtek. A gázé például ipari szinten háromszáz százalékkal. És akkor még nem szóltam a kis– és nagyüzemeket egyformán sújtó adó– és járulékos terhekről! A riválisok megjelenése miatt is legfeljebb öt százalékot emelhetünk a termelői áron, tehát lépegetünk egyhelyben, vagy inkább visszafelé.
– Ennyit rontott a pozíciójukon, hogy egyről hétre nőtt a lapátgyárak száma az országban?
– Nem a hazaiakkal van a gond! Most ők is szenvedő alanyai az olcsó kínai, ukrán, román lapátözönnek, ami ömlik befele az országba. Ukrajnában, Romániában az acél és energia ára, a bér sokkal alacsonyabb, mint nálunk. Kínáról meg csak azt mondhatom; ők a „feléből mennyit enged” elvén üzletelnek. Hogy a magyarhoz képest milyen silányak ezek a termékek, a vevőt sajnos aligha érdekli, pedig később ráfarag. Hol van ezeknél szabvány? Azt még mi alkottuk meg annak idején, mint profilgazdák! Tudja, nálunk a demokrácia most azt is jelenti, hogy – mivel nincs védővám a magyar termékekre – a szegényebb emberek a nagy áruházláncokban, ahová a „polctörvény” miatt be se jutunk, azt veszik, amire a pénzükből futja. Egyszerhasználatos, kotyogós, lötyögős kínai lapátot, amit persze kalapácslakkal fényesre mázolnak, hogy mutatós legyen.
– Mi az a „polctörvény”?
– Amit a szlovákok például eltöröltek a helyi gyártók védelmében, a multi kereskedők ellenében, hogy a kis– és középvállalkozásaikat megvédjék a kiszolgáltatottságtól. Nálunk sajnos ilyen nincs, a nagyáruházakban csak nagy pénzek lefizetésével, előnytelen szerződésekkel árusítanák a termékeinket.
– Megtörténhet, hogy a lapátgyár kilenc embere is lapátra kerül?
– Olyan könnyen mi nem adjuk fel! Én speciel a nyugdíjamból élek, hogy ezen a rettenetesen szegény vidéken legalább a kollégáimat kifizethessük. És kiváló minőséggel tovább harcolunk a piacokért! Angol típusú öntödei, frankfurti speciális lapáttal és olyan hólapátokkal, melyeket a hazai gabonaipar is használ. Vagy a külföldön kedvelt nyeles, teherautón használt lapáttal, ami igazi sláger, már a gazdálkodók is ezzel dolgoznak a fóliasátrakban. Bővítettük a termékskálánkat talicskával, kaszával, villával, csákánnyal, van itt minden! Gondoltunk hitelre, pályázatra is a továbblépéshez. Belőlem már viccet is faragtak a haverok: „Orbán nem engedi a csapatát lapátra tenni!” Pedig a politika csak annyiban érdekel, hogy bízom benne: lesz még ennél kedvezőbb gazdasági helyzet egy ilyen hátrányos térségben kínlódó kisüzem számára is.