Pusztarom

Túrázom a pusztában, valahol Kunhegyes határában, végtelen hó mindenütt, itt-ott egy-egy tanya, de ritkásan azok is, elhagyatva. A távolban rom, halmon áll, környéke bozóttal benőve. Közeledem, templom lehetett az, most már biztosan látom, a tornya megvan még, falai is állnak, de a teteje hiányzik már, ajtaja, ablakai is. Körülötte faragott kövek. Nem nagy épület az egész, de arányai megkapóak még így, romosan is.
Két férfi álldogál előtte. Tudták, hogy ma sokan fognak erre járni, jöttek hát ők is, ne maradjunk ismeret nélkül.
– A hatvanas években még ide jártak a környék tanyáiról misére – meséli egyikük. – Nekik építtette a templomot a környék földesura, gróf Nemes János a millennium évében. Aztán elfogytak a tanyák, az épület meg az enyészeté lett. Kellett persze hozzá az emberi kéz is. Még abban az évben, hogy az utolsó misét megtartotta a plébános úr, felfeszítették az ajtaját, mindent összetörtek benne.
– Gondolkodik a gróf leszármazottja, felújíttassa-e – így a másik. – Rászánná a pénzt is, de nemigen tudja meggyőzni magát, hiszen ahányszor rendbe teteti a kriptát, annyiszor törik fel. A környék kutyái az ősei csontjaival szaladgáltak, amíg végül el nem temettette őket a faluban. Pedig érdemes volna valamit kezdeni az épülettel. A gróf jó barátja volt Steindl Imre, őt kérte a tervezésre.
Steindl Imre alkotása előtt téblábolok? Aki az Országházat is tervezte? S engedjük, hogy ebek harmincadjára maradjon?
Mondom, mi magyarok nagyon gazdagok vagyunk, ne is mondja senki, hogy nem.