Rózsaszín budoár

Belecsíptem a karomba, ébren vagyok-e vagy álmodom, mikor húsz évvel ezelőtt beléptem Pista bácsi műhelyébe, ahol minden álomszerű volt. A rózsaszín falak és fapadló, rózsaszín fakeretben a fényvesztett tükör, a rózsaszínre mázolt ódon forgószékek. Ebben a cukormázas budoárban ücsörgött naphosszat a Mester, tömte tele csikkekkel vaddisznót formázó hamutálját, miközben unottan hallgatta gumival átkötözött öreg Sokol rádióját, mert nagy búcsújárásra ebben a bodrogközi faluban sose számíthatott.
Pedig kiérdemelte volna, hiszen a falon keretben csüngő (annak bezzeg meghagyta az eredeti színét!) KIOSZ-kitüntetés szerint „Tóth István kiváló szakembere" a borbély- és fodrászmesterségnek. Még ezüstgyűrűt is kapott 1979-ben, ennek úgy örült, hogy utána, kezén a vékony karikagyűrűvel, napokig boldogan fütyörészve pamacsolta a habot.
Csak hát a kontárok! A Mester szerint mindig kisstílű pancserek lökik sírba a Nagyokat, még az egyszerű falusi borbélyt is. Például azok a félig vagy teljesen iskolázatlan „hölgyikék", akik ugyan nem cakkosan nyírják, csíkosra beretválják a vendéget, csak éppen se adót, se nyugdíjat, de még betegbiztosítást sem fizetnek. A pénzt ellenben, mint szék mellől a földre hullt hajat, gond nélkül besöprik. A háznál nyirkálókat nem abajgatják előírásokkal, nem költenek fertőtlenítőre, „higiéniai" szerekre, és nem kapnak olyan „körleveleket" sem, melyeket betartva a bevételükből sóra se futná.
Pista bácsi kontárok elleni kirohanása rendben volt, azt viszont fel nem foghattam, miért éppen rózsaszínűre mázolta a műhelyét. Emlékszem, a kérdésre először elterelő ásítással vigyorgott, de úriember lévén restelkedve szája elé kapta a tenyerét, majd megvonta a vállát. Neki gyerekkori nosztalgia a babarózsaszín. Szegény húgának (nyugodjon, rákban halt meg fiatalon) régen ilyen színű volt a bölcsője. Később a masnija is, amit ő bizony sokszor cibált. Harminckét éve viszi a műhelyét, és egyik nap úgy ébredt, hogy torkig van az egyhangúsággal. Másnap maga fogott hozzá átfesteni mindent a földtől a plafonig. Röhögtek is rajta sokan, a feleségét meg ette a méreg, hogy ide ezután csak a vak ember lép be, ő is csukott szemmel fog takarítani, végül beletörődött.
Miként a Mester parasztszülei is annak idején, hogy legfiatalabb, leglustább, legléhább fiuk fehér köpenyre vágyik. Nem orvosira persze, hiszen az anatómia magolásától és kórházi vértől legalább úgy irtózott, mint a görnyesztő kapálástól. Mert a szike egészen más, mint ha a borotvapengétől néha kiserked egy kis csík, amit illatos arcszesszel letörlünk, a vendég nyakát puha pamaccsal leseperjük, és mindenki mindennel elégedett.
A Mester önmagával az volt, s a beretválást, hajnyírást olyan alkotómunkának tartotta, ami méltó környezetet kíván. Műhelyének berendezését is nagy gonddal vásárolta össze. Nyíregyházán vette a bejárati ajtó sárgaréz cégtábláját, majd kétszáz éveset. A két bécsi forgószéket is, amit amerikás magyarok folyton meg akartak tőle venni dollárért. (Micsoda kincs volt az a nyolcvanas években!) Dehogy adta, pedig minden vagyona a műhellyel egybeépült értéktelen vályogház volt. (Ha tudná, ma ez is mennyit ér!) Az ujjaiban rekedt virtuóz tudást szívesen továbbadta volna, arra viszont senki nem tartott igényt. Fiából katonatiszt, lányából tanítónő, két egykori tanulójából traktoros és tűzoltó lett. Utóbbiak ugyanis kevesellték a fizetést, sokallották az adót, továbbá nem szerették a pállott szagú vendégeket.
Pedig a Vendég Pista bácsinak Szentség volt. Ha benyitott, télen is kisütött a Nap, s ha beült a forgószékbe, elzárta a rádiót, hogy hangosan elsüthesse megszokott viccét: „Milyen szép halottat beretválnék belőled!" Vajon az égiek nevetnek-e ezen?