Utolsó falatok

Attól kezdve, hogy rábízták a cserelisztet, és a falu pékjéhez ő járt kenyérért, az illatozó veknik is rabul ejtették. A kenyerek hátán ékeskedő vágások furcsa rajzolatú, kicsipkézett, kívánatos formákban és égő színekben pompázó élei is megfogták, és ha nem tudta volna, hogy atyai verést kockáztat vele, rögvest letördelte volna őket, és mi tagadás, volt is rá példa, hogy megtette, nem hadakozva tovább az ellenállhatatlan vággyal. Otthon aztán, amikor apja megszegte a kenyeret, és az asztalra kerültek a jókora szeletek, máris más szemmel nézett az immár kicsinyke darabokban heverő, elébb még egyetlen ragyogó vágásként virító kenyérhátra. Falatokba vágta a kenyérszeleteket, rájuk ültette az abált szalonnából lenyesett húsos, fokhagymától illatozó darabkákat, de a kenyérhátból kimetszett aranysárga darabka ekkor is, ebből is a végére maradt, hogy reggelit záró ínyencként haraphassa, rághassa széjjel, természetesen a legkívánatosabb falat abált szalonnával.
Merthogy rágás közben csakis arra figyelt, hol bukkan föl a tokaaljából főtt abált szalonna legkívánatosabb, leghúsosabb, legpuhább falatkája. Amikor pedig ez a várt, jobb sorsra érdemes darabka előbukkant, ugyancsak a tányér szélére került, ott várta ki a sorát, ott hevert mindaddig, míg a mellette ékeskedő, magát kellető kenyérfalat tetejébe nem került, hogy földöntúli örömökkel ajándékozza meg a belészerelmesedett legénykét.
Az évek múlásával rigolyává fejlődött, nőtt, alakult a gyermekkori szokás, és kiterjedt az étkek mindegyikére. A tyúkhúslevesbe került farhátról tányér szélére került a szeretett püspökfalat, mint ahogy a csirkepaprikásból is a végére maradt. A rántott csirkecombok porcos darabkái éppúgy vártak az étkezés végén eldőlő sorsukra, mint a marhalábszárból főtt, vörösboros pörköltben csillogó aprócska inak, mócsingok, a puha remegésű, kívánatos falatocskák. Ha mákos tészta került az asztalra, félretologatta a legmákosabb, mézcseppektől ékes szálacskákat, hogy utolsó falatként küldje alá az érte áhítozó száján át a mindent megsemmisítő gyomrába.
Amikor a hajdani disznóvágások és torok a múlté lettek, és lecsókolbász került az egyre kopottasabb asztalukra, a piciny porcoknak és csipetnyi mócsingoknak sem tudott ellenállni, kése hegyével kipiszkálgatta őket, tányérja szélén egyetlen kupacba gyűjtve, hogy mindent betetőző utolsó falatként csíphesse föl és falhassa be. Ha rakott krumpli rotyogott a jénaiban, biztos kézzel választotta ki a legízletesebbnek mutatkozó krumplit, kolbászkát és tojásszeletet, ha pedig túrós csusza készült ebédre, a pörcökön járatta a szemét, keresve a legméltóbbat, mellé pedig a túróval és tejföllel leggazdagabban földíszített tésztadarabot. De így volt a sültekkel és süteményekkel, nem volt étel, melyben ne lelt volna rá a záró falatra méltó darabkákra. Ha disznótoros került az asztalra, még azon is gondolkodott, hogy kolbász- vagy hurkahuszárral zárja az étkezést, és persze a karikákra szelt sült krumplikból is a legpirosabbat, a legropogósabbat, a legkívánatosabbat tartogatta az ebéd végére.
Idős korba érve sem tágított megrögzött szokásától, addig járatta a szemét az elé kerülő étkeken, míg tányérja szélére nem kerültek a kiválasztott, a legkülönb, semmihez sem fogható falatkák, hogy aztán az étkezés végeztével lecsapjon rájuk.
Amikor a szomszédok megtalálták fejjel az asztalra bukva, egy összeszáradt kenyérdarabka, egy aprócska, fölismerhetetlen húsdarabka és egy aszott kovászos uborka hevert az egyébként teljesen üres tányérja szélén.
A szomszédasszony kezét tördelve mondta:
– Ha még öt percet kap az Úrtól, jóllakottan megy át a túlsó partra.
A szomszéd mormogva válaszolt:
– A javát már megette.
És indultak az orvosért.