Legyen ön is hajléktalan!

„Még hajléktalan voltam, amikor már tudtam, hogy akár kikerülök ebből az állapotból, akár nem, nekem már ez az életem. Elhatároztam, hogy szállót létesítek a hajléktalanoknak. Olyant, ami más lesz, mint a többi. Ahol az emberség lesz inkább mérvadó, nem pedig a házirend. Amit a hajléktalanok tartanak fenn.”

Hazai életHardi Péter2008. 02. 01. péntek2008. 02. 01.
Legyen ön is hajléktalan!

„Bogdány Jánosnak hívnak. Apám megyei ügyész volt Pécsett. 1957. október 23 ­án halt meg. Megmérgezték. Nem tudom, miért, én e dolgokat akkor még nem értettem. Hétéves voltam. Apám harminchét. Szervi szívbajt állapítottak meg nála. Anyám kérte, hogy boncolják fel, de nem tették. Azt is kérte, hogy pap temesse, de azt sem lehetett.
Ekkor Mélykútra vittek lakni, a szüleim jó ismerőséhez, a plébánoshoz. Jó sorom volt nála, de két évnél tovább nem maradhattam.
Tízévesen visszakerültem Pécsre. Hamarosan anyám is meghalt. Elütötte egy autó. Ő is itt hagyott, ezt gondoltam. Haragudtam rá. Meg apámra is. Gyerek voltam még.
Hát így indult az életem.
Édesanyám húga lett a gyámom. Hozzám költözött, szüleim lakásába. Illetve akkor már az enyémbe.
Tizenhat éves voltam, amikor az ország összes középiskolájából kitiltottak. A forradalom tizedik évfordulóján azt követeltem, hogy szüntessék meg az orosznyelv-oktatást. Végül magántanulóként érettségizhettem. Nem okozott különösebb nehézséget. Az ELTE matematika–fizika szakára azonnal felvettek.
Hét félévet végeztem el, amikor halasztást kértem.
Azonnal berántottak katonának. Az ott szerzett élményeim máig nyomasztanak. Erről többet nem is mondok. A honvédségtől 1973-ban szereltem le. Az egyetemet levelezőn fejeztem be, majd Pápán tanítottam. Később Bakonyjákon.
A tanítást alig két év után abbahagytam. A Gyár- és Gépszerelő Vállalatnál helyezkedtem el. Vegyiüzemeket szereltünk, csővezetékeket építettünk itt-ott a világban. Általában tíz hónapot dolgoztam külföldön, majd ugyanennyit itthon.
Erre az életformára ráment a házasságom. Még a katonaság alatt nősültem meg, s mire leszereltem, megszületett a lányom is. A feleségemmel valójában sosem illettünk egymáshoz, azt hiszem. Tíz-egynéhány év után váltunk el. A lakásban ő maradt. Amikor a lányom felnőtt, neki is vettem egy lakást.
Közben vállalkozó lettem. A céget a külföldön keresett pénzből alapítottam. Több lábon álltam, de leginkább az építőiparban vállalkoztam. Lakásom nem volt, de nem is kellett, hiszen mindig ott béreltem szállást az embereimnek is, meg magamnak is, ahol éppen dolgoztunk.
A kilencvenes évek közepén jöttek a gondok, a körbeszámlázások, tartoztak az önkormányzatok is. Tönkrementem. Éppen csak annyi pénzem maradt, hogy kifizessem az embereimet.
Egy napon arra ébredtem, hogy hajléktalan vagyok.

*

A hajléktalanságban az a legrosszabb, hogy nincs hol tisztálkodnod. Amikor már nem bírtam tovább, beálltam szökőkutak alá. Ott mostam a ruháimat is. Ennivaló pedig mindig akadt a kukákban. Meg üvegek is, amiből pénzt lehetett csinálni. Szállókon nem szerettem aludni, mert mindig mindenemet ellopták. Inkább padokon vagy liftházakban.
Később meg is írtam az első hetem történetét. Azt a címet adtam neki: Legyen ön is hajléktalan! Azoknak írtam, akiknek fogalmuk sincs, milyen a hajléktalanlét.
Már első nap összeismerkedtem sorstársaimmal. Ők vezettek be a hajléktalanéletbe. Segítettünk egymásnak, amink volt, megosztottuk. Eleinte persze elsősorban ők velem.
Afféle véd- és dacszövetséget alkottunk. Szóltunk például egymásnak, ha valamelyikünk munkát talált. Kertásást, konténerrakodást, ilyesmit. Ha sikerült néhány ezer forintot keresnem, az ünnep volt. Ilyenkor munkásszállóra mentem aludni. Egy éjszaka nyolcszáz forint volt. Itt lehetett zuhanyozni, a ruhámat is ki tudtam mosni.
Mert arra nagyon ügyeltem, ne lássák rajtam, hogy hajléktalan vagyok.
Két év telt el így, amikor az egyik barátom, Ungi Tibi kitalálta, hogy szerkesszünk újságot. Azt a címet adtuk neki, hogy Fedél nélkül. Az ötlet Angliából származik, ott látta, hogy van ilyen. Verseket, cikkeket írtunk bele. Négyezer forintért betördelték, volt belőle egy példányunk, azt fénymásoltuk, s árultuk az utcán. Nem szoktam inni, de mielőtt először mentem oda valakihez az utcán, hogy kínáljam, megittam két konyakot. Annyira szégyelltem.
Aztán lassan kialakult a vevőköröm, már keresték az újságot. Jó volt, mert kiírtam magamból, ami feszített. Meg persze pénzt is lehetett vele keresni.
Így kászálódtam ki lassanként a hajléktalanságból. Egy csónakházat béreltem a Római parton, nyáron húszezerért, télen negyvenért. Ott lakom most is.

*

Hárman alapítványt hoztunk létre, százezer forinttal. Amikor már elegendő pénzünk gyűlt össze az adományokból, kibéreltük ezt az épületet, ahol most is beszélgetünk, itt, a Budafoki út 107.-ben. Részben az állami normatívából tartjuk fenn, részben pályázati pénzekből. Ez persze nem volna elég, de alapítottam néhány kisebb céget is, elsősorban építőiparit, annak a haszna is ide folyik. A cégek azért is fontosak, mert többnyire hajléktalanokat alkalmazok.
Később újabb szállókat nyitottunk, összesen négyet tartunk fenn. Hétszáz hajléktalannak nyújtunk lehetőséget az emberibb életre.
Beköltözhetnék én is ide, persze, de nem szeretnék. Kell, hogy legyen hová visszavonulnom. Ahol egyedül vagyok, s átgondolom a dolgaim. Az életem. A feladataim.
Aztán jövök vissza, s végzem, ami rám szabatott.”

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket a Szabadföld Google News oldalán is!

Ezek is érdekelhetnek