Nem őrült, csak színész

A nyuszis hasonlatot kéretik szó szerint venni. Az egri színésznőt, Nádasy Erikát ugyanis Nyúl vezetéknévvel anyakönyvezték. Ez sokáig nem okozott problémát, mivel a szülei után – édesapja mozdonyvezető volt, édesanyja pedig bérelszámoló a kéményseprő vállalatnál – maga is rendes foglalkozást választott, képesített könyvelő lett ugyanis. Érettségi után, mivel (a család megkönnyebbülésére) nem vették fel a színművészetire, pultos volt egy kecskeméti presszóban. Ám a színházi kellékes, aki gyakorta látogatta a műintézményt, átcsábította a teátrumba, mondván, legyen végre, aki elmosogatja a pezsgőspoharakat. Miután Erika letette a nagyesküt, hogy sose szivárog át a művészi állományba, felvették a kelléktárba. Végül mégis esküszegő lett…
Az énekkarban süket vagy sánta grófnőkkel színesítette a nagyoperettek tömegjeleneteit, mígnem utolérte a szerelem. Nem is egyszer. Istenített egy férfit, s már fél éve együtt élt vele a színészházban, mikor az illető egy kósza mondattal közölte, hogy nős. Pontosabban családos. Nyúl Erika összeomlott, bezárkózott a szobájába, s feltett szándéka volt, hogy italba fojtja a bánatát. Ekkor bekopogott a szomszéd kolléga, hogy kölcsönkérjen egy rádiót. A váratlan látogató olyan sikerrel vigasztalta, hogy hamarosan összeházasodtak, s megszületett a lányuk, Anna.
Első házassága a nála csaknem húsz évvel idősebb, markáns arcú színésszel rövidre és viharosra sikeredett. Erika visszabaktatott a kecskeméti teátrumba, ahol nyúlfarknyi szerepeket kapott. Egyszer egy gyertyával végigvonult a színpadon, s elénekelt egy dalt. A békéscsabai színdirektor felfigyelt a jelenlétére. Szerződést ígért, de kikötötte, a Nyúl nevet nem hajlandó kiírni a plakátra. Erika felütötte a telefonkönyvet, s a Nádasyn akadt meg a szeme.
Utolsó éves óvodás volt a kislánya, mikor egy musicalhez gyerekszereplőt kerestek. Annát beválogatták, Erika pedig meghúzta magát a nézőtéren, hogy meglesse, mi történik a csemetéjével. Alaposan megrémült, mikor „egy elviselhetetlen vadállatot látott”. Ő volt a rendező, Szegvári Menyhért, aki rögvest kinézte magának az aggódó anyukát, ám mivel kinyomozta, hogy szakmabeli, inkább nagy ívben elkerülte. Ősszel, az egri színház büféjében botlottak újra egymásba, miután mindketten odaszerződtek.
„Menyus azt akarta, hogy legyek benne a darabjában, én meg arra gondoltam, nem is olyan borzasztó ez az ember. Aztán már csak azt vettük észre, hogy összeköltözünk” – így indult a második házassága. Tízéves, mennyet-poklot járó kapcsolat kezdődött, amiből a színpadi egy húron pendülés megmaradt a válásuk után is, mind a mai napig.
Nádasy Erika többnyire vibrál és lelkesedik, ám ha megijed az érzelmi szakadékoktól, hirtelen kijózanodik. S akkor valami nagyon civil dologba kezd. A masiniszta lánya így nyitotta meg a Lokomotív vendéglőt az egri vasútállomás közelében. Éjjel takarított, nappal kiszolgált, főzte a bográcsgulyást, sütötte a palacsintát. Később lett egy igazi könyöklős, játékgépes kocsmája, ami bizonyára jól mehetett, ugyanis szúrta a konkurencia szemét.
„Sima maffiatörténet. Egy este, zárás előtt bejöttek vagy hatan, bezárták a spalettákat, lesöpörték az asztalokról a poharakat, és szétverték a berendezést. Mikor védekezni próbáltunk, egy pisztoly is előkerült. Felhívtam a rendőrséget, ám mire a járőrkocsi kiért, a kigyúrt fiúk autóba szálltak s távoztak. Furcsamód a rendőrök nem eredtek a nyomukba…” – legyint Erika.
Jó ideig nem kacérkodott a vendéglátással, ám nemrég beiratkozott egy szakácstanfolyamra, s több konyhás néni társaságában el is végezte. Örült, mint egy gyerek, mikor a vizsgáján a töltött paprikát húzta – ötöst kapott. Mostanában éjjel kettőig étlapot szerkeszt, elhatározta ugyanis, hogy új életet kezd: éttermet nyit a közeli Egerszalókon. Már látja magát új szerepében, fehér kötényben, ahogy nagy kondérban keveri a csülkös pacalt…
Nádasy Erika egyelőre nem rúgta el magát a színpadtól. Hol Edit Piaf bőrébe bújik, hol az operettálomban élő vasutas Sárbogárdi Jolánéba. Most egy tehetséges francia lányt alakít, aki beleszeret a szobrász Rodinbe, majd, a nagy művész árnyékából szabadulva, harminc évet tölt elmegyógyintézetben.
„Tele a fejem az őrült nő monológjával, ezért megesik, hogy otthon belerúgok az ajtóba. Magamtól pedig nem tennék ilyet” – szabadkozik nevetve.
„Igaz, egyszer már gyanúba kerültem. Egy kimerítő premier után Menyust mentem meglátogatni a kórházban, de nem találtam a szobájában. Lerogytam egy székre, s eleredtek a könnyeim. Csak ültem ott, megszólalni se tudtam. Jött egy orvos, valamit kérdezett, de meg sem hallottam. Arra eszméltem, hogy egy mentőautóban ülök, majd kaptam egy ágyat a pszichiátrián. Szóltam a nővérnek, ne vicceljenek, én színésznő vagyok! Rám hagyták, hogy persze, művésznő… Na de kérem, nekem este előadásom lesz, erősködtem. Mosolyogtak, igen, értik ők… Végül megengedték, hogy telefonáljak. Szerencsére találtam egy kollégát, aki igazolt engem, s a Trabantjával elpöfögött értem. Azzal a feltétellel adtak ki, ha vállalja gyámságomat – de legalább bebizonyítottam, hogy nem vagyok őrült.
Legfeljebb csak színész…”