Olyan a pap, mint a katona

Mi történik itt, kérdi egy reverendás pap, amikor Ágoston atya, tucatnyi fiatallal a háta mögött, a bajai belvárosi plébánia épületében az irodájába nyit, hogy helyet keressen magának.
Ágoston atya a gyülekezetben szolgáló káplán, a pap pedig a felettese, a plébános.
Végül a hátsó traktusban telepedünk le, a lányok teát készítenek, a fiúk kártyát vesznek elő, mások a pingpongasztalt állítják az épület előtt, hogy üssenek még néhányat, mielőtt teljesen besötétedik.
Mindez persze csak előkészület a komolyabb beszélgetésre. A mai téma a böjt lesz.
– Érteni kell a nyelvükön, ez a lényeg – foglalta össze munkamódszerét a fiatalok érkezése előtt a 33 éves férfi. – Nemcsak az övékén, hanem minden hívőén.
Ilyen egyszerű volna?
Számára mindenképpen.
– Farsangi bált szerveztünk a gyülekezetben. Ilyenkor illik jelmezbe öltözni, nem igaz? Beöltöztem.
– Mibe?
– Magyar népviseletbe. Asszonynak. Nagy volt a sikerem… De ezt nehogy megírja! – nevet. – Mit szólnának?
Elképzelem a papot, miképpen nézhetett ki, s magam is mosolygok. Közben pedig nyugtatom, nem szégyene, ha nemcsak együtt sír a híveivel, hanem együtt nevet is… Éppen ellenkezőleg.
A bajai fiatalok életébe azonban még csak néhány hónapja visz színt, előtte három éven keresztül Kecskeméten szolgált.
– A pap olyan, mint a katona – jelenti ki. – Helyezik ide, helyezik oda, ő pedig engedelmeskedik. Tudtam, hogy nem maradok Kecskeméten örökké. Ezért sem akartam a vezetőjük lenni. Csak utat mutatni. Hogy amikor már nem leszek köztük, akkor is meg tudjanak állni a saját lábukon. Bajára helyezett az érsek atya, most innen misszionálom a környék fiataljait.
– S mit szólnak a plébánosok, amikor megjelenik a gyülekezetükben?
A káplán egy pillanatra elgondolkodik.
– Mondom a jó oldalát. Adnak például helyet.
Ágoston atya tehát Kecskemétről érkezett Bajára, ám fiatal kora ellenére az sem az első helye volt. Pappá szentelése után Jánoshalmán kezdte, Rónaszéki Gábor plébános felügyelete alatt.
– Olyan, mintha bátyám volna. Na, ezt írja meg. Mintha első bátyám volna.
Képzeljük csak el! A frissen végzett fiatal férfi megérkezik Budapestről a nagy magyar vidékre. Nem lehetett könnyű neki. De ez még hagyján: ráadásul afrikai is. Persze, hogy szüksége van egy bátyra, aki megfogja a kezét.
– Sosem gondolt rá, hogy jobb lett volna, ha otthon marad?
– Megszerettek, nagyon hamar megszerettek. S különben is: a tartozást illik visszaadni – hangzik rejtélyes válasza.
A talányt azonban hamar feloldja. A misszionáriusokra gondol, akik annak idején az ibo törzset, amelyből ő is származik, megismertették a kereszténységgel.
– Amikor még nem voltunk keresztények, jöttek a papok, hogy megkereszteljenek bennünket. Most Európában van szükség a mi segítségünkre.
A csaknem egymillió négyzetkilométeres, 140 milliós Nigériát három nagy törzs lakja. Amelyikből ő származik, szinte teljes mértékben keresztény. Az egyháznak nagy a tekintélye, papokból nemhogy hiány lenne, sőt…
– Ha hívnának bennünket, meg tudnánk oldani a paphiányt Magyarországon, annyian vagyunk.
Elképzelem a magyar falvakat, amint afrikai plébánosok sora szolgáltatja ki az oltáriszentséget. Legalábbis furcsa volna… Bár nem furcsább, mint amikor fehérek serénykedtek Fekete-Afrikában.
Ágoston atya mindenesetre már itt van. Persze nem volt ez mindig egyértelmű számára. Csak azt tudta, hogy pap szeretne lenni, de azt már apró gyerekkora óta. Törzsében két hivatásnak van különös tekintélye: az orvosnak és a papnak. Úgy tartják, hogy az egyik a testet gyógyítja, a másik a lelket.
– Nálunk nem a papok mennek a hívek után – meséli, hogy miben látja a két nép hitélete közötti különbséget –, inkább a hívek keresik a papokat. Tudtam, hogy én is az szeretnék lenni. Néhány évig tanultam is a teológiát meg a filozófiát. Aztán jöttem Magyarországra.
– Miért éppen ide? Hallott egyáltalán Magyarországról korábban? – adódik a kérdésem.
– Hogyne hallottam volna! Szent Erzsébetet mindenki ismeri. Később pedig hallottam Szent Istvánról is, aki az egész országát felajánlotta a Szűzanyának. Irigyeltük is érte Magyarországot.
Ebben persze az is benne lehet, hogy Nigéria lakossága fele-fele arányban keresztény meg muzulmán.
– Egyébként az édesapám is meg a bátyám is kereskedő, tagjai a Nigériai–Magyar Kereskedelmi Társaságnak – kerekedik ki a kép arról, miért is esett az atya választása éppen Magyarországra.
A nigériai fiataloknak amúgy sem voltak ismeretlenek a magyar egyetemek, a kőolajukért sokáig fizettünk Ikarusz buszokkal és ösztöndíjakkal.
Esiobu Augustus – ahogy még akkoriban hívták – a központi szemináriumba érkezett Budapestre, ahol először magyarul tanult, majd különbözeti vizsgákat tett, s folytatta a tanulmányait. Illetve folytatja most is, szabad idejét a könyvtárakban tölti, tavaly doktorált a nigériai misszió történetéből.
A történetet innen már ismerjük, hagyjuk hát magára a káplánt a fiatalokkal. A kártyát most már elteszik, a pingpongütőket is, a lányok friss teát hoznak, s kezdődik a komolyabb beszélgetés. A fiatalok láthatóan jól érzik magukat, s ennek bizonyára híre terjed a barátaik között is, reméli Ágoston atya. Ő pedig továbbindulhat misszionálni más településekre is. Mint egykor az apostolok.