És jött a robbanás...

A fehérgyarmati repülőtér nem igazi légi bázis. Egy hatalmas kaszáló inkább, a közepén irányítótoronnyal, s pár száz méteres betoncsíkkal. Északról egy vékony, gyér forgalmú országút, nyugatról pedig egy lehetetlenül rossz bekötőút határolja. A bekötőút mögött gabonatábla, s haragoszöld kőrisfasor – mikor fölé ért a gép, már a laikus is látta, valami nincs rendben vele.
– A város felől Nábrád felé tartottak, mikor a fasor táján balra kanyarodtak. De talán túlságosan szűkre sikerült a forduló, mert erősen balra dűltek, a bal szárny rettenetesen közel került a földhöz. A teraszról néztem őket, s mikor eltűntek a szemem elől, tudtam, valami szörnyű fog következni. Be is következett. Hatalmas robbanás, füstoszlop, de ezt már kezemben a telefonnal hallottam. A tűzoltókat hívtam. Fél tizenkettő lehetett. Akkor még bíztam, hogy a telefonom, meg a tűzoltóság talán segít. Későn érkeztek. Bennégett Ignácz Zoli is, a kis unokaöcsém.
A fehérgyarmati Székely Gyula mondja ezt csüggedten a tragédia másnapján a repülőteret nyugatról szegélyező szakadozott aszfaltcsíkon állva. A szörnyűség színhelyén rendőrautó, pár bámészkodó, a derékig érő fűben roncsdarabokat kereső ereklyevadászok. Találnak is néhány elgörbült csavart, tenyérnyi műanyag lapokat, plexidarabokat – de semmi mást. A roncsot még aznap összegyűjtötték, és elvitték a kecskeméti repülőbázisra, vizsgálatra, bár a szakemberek azt mondják, a legtöbbet a gép fekete doboza árulja majd el nekik.
Számos szemtanúja volt a drámai eseményeknek. Egy vásárosnaményi férfi, Kiss Ferenc épp füvet nyírt a barátja gyarmati háza előtt, mikor meglátta a gépet.
– Nagyon alacsonyan jött, talán ha ötven méteren zúgott el a házak fölött – emlékezik. – Hogyne kapta volna fel mindenki a fejét, hiszen mióta kimentek az oroszok, a magyar sereget meg leépítették, nem szoktak errefelé katonai repülők gyakorlatozni! Egyből arra gondoltam, hogy ennek a repülőnek valami baja lehet, különben magasabban menne. De ez pár másodperc, legfeljebb fél perc lehetett csupán, már el is tűnt a szemem elől. S jött a robbanás.
A magasságát vesztő gép az úttól vagy száz lépésre találkozott először a földdel. Egyik szárnyával előbb egy gabonatáblának ütközött, majd onnan megpattanva szabályosan átugrott a méternyi magas aszfaltúton, s mint vízen kacsázó kő ötven méterrel arrébb megint a földnek csapódott. De akkor már lángolt. Száz-százhúsz métert csúszott, aztán megállt. S azonnal robbant. A harsogóan zöld kaszálóba égetett csík, s a gép mellett szabályos körben leperzselt föld hatalmas fekete felkiáltójelként sokkolja az embert, aki letaglózva ténfereg a kormos fűszálak között, s hallgatja a többiek beszédét.
– Biztos, hogy a géppel volt a baj – viszi a szót egy harminc körüli biciklis fiatalember, aki szerint csütörtök este Ignácz főhadnagy, vagyis hát nekik Zoli, SMS-t küldött több szatmári barátjának, köztük neki is, hogy péntek fél tizenkettő körül Gyarmat fölött lesznek, a használaton kívüli repülőtér környékén fognak gyakorlatozni. Ennek persze gyorsan híre ment, hiszen a Rozsályból származó fiatalember rendkívül népszerű volt Szatmárban, sokan voltak kíváncsiak rá. A szülei is végignézték a tragédiát. Az édesapja, aki korábban Rozsály köztiszteletben álló polgármestere volt, le is filmezte a fia, és a gép parancsnokának halálát. – Érthetetlen ez az egész. Mindkét pilóta gyakorlott repülő volt, Kanadát is megjárták…, elképzelhetetlen, hogy ők hibáztak. A géppel lehetett a baj. Itt mindenki abban reménykedik, hogy a vizsgálat is ezt fogja kideríteni. Még ha ezzel nem is kapják vissza az életüket – mondogatják egymásnak a nézelődők, aztán autóba ülnek, s szótlanul elhajtanak.
Marad utánuk a nagy, fekete felkiáltójel a fűben.