Visszakövetelt harangszó

Kunbaracsnak újra van harangja. Ebben az egyszerű kijelentő mondatban azonban több évtizedes történet feszül. A múlt század közepén, 1940-ben a baracspusztai hívek valóra váltották álmukat: Szabó János gazdálkodó és Kruppa János tanító áldozatos közreműködésével sikerült annyi pénzt összegyűjteniük, amiből harangot tudtak öntetni. Sokat érő kincsüket a csaradai tanyai iskola udvarán helyezték el, karnyújtásnyira a már meglévő útszéli kereszttől. A nagyharang érces hangja harminchat évig szólt. Sorsa akkor pecsételődött meg, amikor 1972-ben megszűnt az iskola. Néhány év múlva a harang is eltűnt.
Kunbaracs egyházi vonatkozásban akkoriban Kunadacshoz tartozott. Onnan járt ki a pap misézni az iskolaépületben kialakított imahelyre. Aztán amikor kezdett elnéptelenedni a tanyavilág, s a hívek is elmaradoztak, az egyházvezetők úgy döntöttek, elviszik a harangot Kunadacsra, ahol éppen új templomot építettek. Az akciót a legnagyobb titokban hajtották végre, a kunbaracsiakat meg sem kérdezték. Érthető, hogy a harang hűlt helyét látva igencsak elképedtek. Nem is nyugodtak bele a történtekbe. 
Tavaly végérvényesen megerősödött az elhatározásuk: visszakövetelik a harangjukat. Egy helyi vállalkozó, Szabó István – aki a Kunbaracs Községért Alapítvány elnöke és a helyi polgárőrség vezetője is – tulajdonképpen érzelmi okok miatt karolta fel az ügyet. Hajdanán az ő dédapja volt az egyik mozgatórugója a harangállításnak, nevét bele is vésték a harangtestbe. Édesanyja pedig akkor végezte az elemi iskola első osztályát, amikor a csaradai keresztet felszentelték. Az idős aszszony néhány esztendeje arra járva megjegyezte a fiának, hogy ő már nem fogja megérni a kereszt újraszentelését. Ez a mondat szíven ütötte Szabó Istvánt, akkor határozta el, hogy addig nem nyugszik, amíg édesanyja életében nem újítják fel a feszületet. Ügyködését siker koronázta, két éve tartották az ünnepi ceremóniát. Egy évre rá pedig egy másik fogadalmát is valóra váltotta. Emlékezett arra, hogy az édesapja az orosz fogságban elhatározta, ha élve hazasegíti a Jóisten, állít majd egy fakeresztet. Erről a szándékáról a nehéz sorsú ember öreg korára letett, és ezt el is mesélte a fiának. Akinek ennyi elég volt ahhoz, hogy szervezkedni kezdjen. Ma már ott áll a tanyabejárónál az emlékkereszt.
Szabó István buzgalmát látva, a falubeliek újabb ötlettel hozakodtak elő: helyre kellene hozni az igencsak megviselt állapotban lévő haranglábat is. És milyen nagyszerű lenne, ha újra zúgna a déli harangszó Kunbaracson. Ahhoz viszont saját harang kell, de az a kunadacsi templomtoronyban lóg, ahogy azt mindenki tudta. Mi sem természetesebb: vissza kell kérni. A jogos juss pedig visszajár. Az amúgy álmos kis faluban végre volt miről beszélni, szárnyra kapott egy pletyka is, hogy az adacsiak nem adják vissza a baracsi harangot. Ezzel szemben a valóság az, hogy sokkal nagyobb felfordulással járt volna a harang ismételt költöztetése, mint egy új elkészíttetése és felszerelése. Összeültek a falvak illetékesei – s a békés utat választották. Képbe került a kecskeméti Porta Egyesület is, addigra a kunbaracsiak már új haranglábról álmodoztak. Hittek abban, hogy együtt többre juthatnak. Kisvállalkozóktól kezdve a kalocsai érsekségig sokan segítettek. A napokban felszentelték a haranglábat, az eddigi két kisharang mellé pedig nemsokára megérkezik az új nagyharang.
Szabó Istvánnal körbejárjuk a létesítményt. Nem titok az sem, mennyibe került: tízmillió forintba. Ez „teljes áron” a duplája lett volna. Sokan ingyen és bérmentve dolgoztak, vagy járultak hozzá, amivel tudtak. Nagy dolog ez egy kicsi falu életében. Példa arra, hogy összefogással és lelkesedéssel igenis megmenthetők a múlt emlékei, sőt új értékek teremthetők.
Remélhetőleg, most nem vet senki szemet a kunbaracsiak harangjára. Újabban ugyanis Ladánybene egyházi felügyelete alatt állnak, ami azt jelenti, hogy a szomszédos település papja jár oda vasárnaponként misézni. Az Erdélyből nyolc éve áttelepült Kiss Vilmos római katolikus plébános megnyugtat: a ladánybenei templom tornyában három, a temetőben két harang van, nincs szükségük többre. Csak arra, hogy a hívek meghallják a harangok hívó szavát – mindkét faluban.