Dzsungel

„Béreljen romos tanyát, nyaraljon saját dzsungelében!” A Moszkitó prospektusában hamisítatlan, képeslapokról, néprajzi munkákból ismert tanyaépület képe szerepel, erősen romlott állapotban. Kéménye félig leomlott, és egészében benőtte a dzsungel. Az udvart elvadult virágzás verte fel (elsősorban bodza és embermagas csalán), a házra dőlő akácok karjai, mint egy kalapot, csaknem lekapták a tetőt. Az épületet földúton lehet megközelíteni – árulja el a kissé hányaveti tájékoztató füzet –, olyan földúton, melyet nehéz erdészeti munkagépek esős időben másfél méter mélyen átdagasztottak. Ebben a folyékony sármederben „nemhogy a személyautó, de még a dicsőséges Aurora csatahajó is kéménytetőig süllyed”, állítja kissé rátartin ez a „reklámanyag”. Száraz időben viszont – tudjuk meg – mély barázdák irdalják, melyek könnyedén elnyelnének egy traktort. Az épület körül „jelentékeny bozót, inda, lián és dudva, vagyis dzsindzsa magasodik”, ám a szórólap biztosít, hogy „az ajtó és egyéb nyílászárók működésbe hozhatók, és a közelben iható minőségű víz található.”
Mindig is érdekeltek a szélsőségek, ezért felkeresem a Moszkitó utazási irodát.  A cégtáblát leromlott, kültelki kerületben fölhúzott rönkfa épület homlokzatán találom. Amint belépek, néhány vékony fémlemez csendül meg az ajtó felett, egy villanyrezsón töltött káposztát melegítenek. „Nincs már kiadó tanya – közli egy marcona matróna –, mind elkapkodták.” Tudatom, csupán érdeklődő vagyok, nem kell tanya, csak felkeltette figyelmem a vállalkozás. Erre megenyhül. „Mégis kik veszik igénybe ezt a szolgáltatást?” – kérdezem, miközben ő egy fél ollóval morzsálva kenyeret szel. Hosszan elnéz a rezsó fölött, majd átszellemülten válaszol, mintha magnó surrogna: „Sokan. Rengetegen. Utazási irodánk ügyfelei azok, akiket elrettent a civilizáció, és a vadon szépségeit keresik; azok, akiknek meggyőződésük, hogy ők lehetnek az új Noék. Mondhatni, a vadon megszállottai. Istenem, a vadon! Nem ismeri e szó valódi jelentését az, aki nem irtott még másfél méter magas csalánt, mely valósággal betemeti az embert, felülről zuhan rá, és átkarolja. Melegben, harminc fok fölött a bőr tüzes-pirosan feldagad, az izzadtság szépen ráfolyik és irritálja. Hiába öltesz hosszú ujjú inget: a csalán finom, vérengző csillója valahogy az alá is benyomul, és belülről támadja a bőrt, belé fúródik és úgyis kiváltja a hatást. A böglyök, moszkitók és szúrólegyek ezután lépnek csak akcióba. Mire ügyfeleink eljutnak a tornácig, megtudják, hogy mi az igazi dzsungel...” „De hát miért csinálják?” Vállat von: az életben nincs mindenre magyarázat.
Ahogy átnéz rajtam, miközben belekanalaz a töltött káposztába, megérzem a dzsungel szólítását, az átható, dobhártyán keresztülzúgó húzást. Egészen közelről szólít. Ellep, mint a tisztaszobába kúszó folyondár. Körülnézek. Istenem! Dzsungel? Máris ott vagyok.