Egy rúgás a herére, egy az állra

Ez az a kép, amikor hatvannyolcban egyedül megmérkőztem a magyar cselgáncsválogatottal. Itt ülnek a hadügyminisztérium fejesei. A cselgáncssport csúcsa volt ott, velük szemben alkalmaztam az aikidót, a jiu-jitsut meg a karatét. Nagyjából azt, amiből a cselgáncs ki van hámozva. Csak még hozzátettem a lágy művészetnek, a fogástechnikának egy olyan repertoárját, amiről nem is hallottak akkor Magyarországon, de még filmen sem látták, mert ilyen filmeket nem volt szabad behozni. Ők sportoltak, én meg a harcművészetet ismertem. Aki itt repül a levegőben, az hátulról megfogott, és akart csinálni egy fojtást. Akkorát dobtam rajta, hogy csak úgy pattogott a tatamin. Ez a különbség a sport meg a harcművészet között. Ők azt tanulták, hogyan győzzenek le egy embert szabályozott körülmények között, én meg azt, hogyan lehet a leggyorsabban elintézni négyet-ötöt. Itt ez a kép, ahol két embert dobok egyszerre. Ők maguk sem hitték el.
Az egész harcművészet mind az anatómián múlik. Nagyon kevesen foglalkoznak vele, pedig ez a lényeg. Nézd meg ezt a repülőrúgást. Az egyik láb az állcsücsökre, a másik a herére. Ezt a legnehezebb begyakorolni, hogy pont ott és annyira érintsd meg, amennyire kell. Ha filmforgatáson úgy kellett megrúgni valakit, hogy négy-öt métert repüljön, akkor úgy rúgtuk meg, de semmi baja nem lett: felállt, leporolta magát, ment tovább.
Eredeti szakmám szerint szobrász voltam. 1958-ban disszidáltam, Jugoszláviában börtönben is ültem, aztán megszöktem, Olaszországba kerültem, onnan Ausztráliába, onnan meg Japánba, Okinavára. Ez egy hosszú történet, elmesélhetném, de akkor itt ültök egész nap. Japán után hazajöttem. Százharminckét filmben voltam kaszkadőr. Ismertem mindenkit. Tessék, ez a Ködszurkáló, Latinovits dedikálta nekem, „az erőnek barátsággal a pislákoló hit”. Máté Péterrel deák nyelven leveleztem. Gobbi Hilda a lányom keresztanyja. Ezt értem el. Egy felsőszentiváni bunyevác gyerek.
Gyakran előfordul, hogy valaki elkezd mesélni, és fél perc után tudom, hogy hazudik. Mert én ott voltam. Vagy ismerem azt, aki ott volt. Néha csak otthagyom az illetőt. Néha szólok, hogy hagyd már a francba, a tizedrésze nem igaz. Ilyenkor persze hőbörögnek, hogy mit beszélek. Nem értik, hogy felesleges. Az ember legalább saját magának ne hazudjon.
A teljesítmény feltétele az önismeret és a hierarchia. A mester az mester, a tanítvány az tanítvány. Nem szolgai engedelmességről van szó, hanem tiszteletről, annak az elfogadásáról, hogy valaki fölöttem áll. Ezzel együtt jár az, hogy rábízhatod magad a másikra. Ha egy tanítvánnyal ketten egymásnak vetjük a hátunkat, akkor mi két irányba támadunk, és két irányból védve vagyunk. És nem halunk meg.
Néhány alapvető feltétele van annak, hogy valakiből jó testőr legyen. Az első a sport. A második a jó pszichológiai érzék. A harmadik a nyelvtudás. Egy testőrnek három-négy emberrel szemben felül kell kerekednie. Ha nem tudja megoldani, akkor vége neki is, és vége a védett személynek is. Ez a sportrésze a dolognak. A pszichológia: tudni kell mindenkiről, hogy mit csinál és miért. Más ember úgy gondolkodik: nézd azt a csajt, milyen helyes cicijei vannak. Te meg azon pörögsz, hogy a bögyös miért nyúlkál állandóan a táskájába? Miért elöl van az a táska, mi van benne – ez az érdekes, nem a cicik. Mert ha mondjuk egy spray van ott és lefúj vele, akkor neked annyi. A nyelv, az megint fontos, mert a védett személlyel meg a környezetével muszáj jól kommunikálni. Angolból, olaszból, oroszból, szerbből jó vagyok, japánból szintén, németül megértetem magam. Azt az egyet sajnálom, hogy arab nyelvet nem tudtam megtanulni. Így, hetven felé már lehet, hogy ez elmarad.
Hogy mi van a nyavalyás testtel? Nem számít sokat. Ez nagyobbrészt észmunka. Állj csak ide. Egy székláb bárhol akad: odarúgok, letöröm. Ez az én kezemben olyan, mint másnak a géppisztoly. Figyelj, hova ütök: halánték, here. Gyomorszáj. Szegycsont. És a szemek. A fegyvert még elő se vettem. Ha előveszem, akkor sem lövök vele. Két és fél kiló színtiszta vas: egy ütés a kulcscsontra, egy az állkapocsra: az ellenfél már a földön van. A zsebkést sem kell feltétlenül kinyitni. Ha ideütsz vele, akkor a két, úgynevezett stabil hártya egyenesen az agyba fúródik. Vagy kinyitom a kést, és a komának megnyitom az ereit a mellkasán. Spriccel a vér mindenfelé, utána már nem fog ugrálni, hanem a sebével foglalkozik, pedig semmi komoly baja sincs. Ez egy szakma. Ha nem tudod, veled csinálják.
Nemrég múzeumban voltam egy védett személlyel. Egy tanárnő be akarta hozni a diákjait. Láttam, hogy besöröztek. Mondtam a hölgynek, hogy nem jöhetnek be, amíg az illető odabent tartózkodik. Miért, mitől fél, kérdezte. Attól, mondtam, amit maga meg sem álmodik.
Megtörténnek ezek az események, amitől félünk? Megtörténnek. Utólag kilencven százalékban nem emlékszik rá az ember, hogyan oldotta meg. És ha nem olyan helyen történik, te sosem fogsz tudni róla. Én nem mondom el. A feleségem azt sem tudja, kit kísérek éppen. Nem messze forgattuk a Rózsa Sándor tévésorozatot, én dublőröztem az Oszter Sándort meg a Kutyut, aki most halt meg. Szívesen elmesélem, ha gondolod, hogyan estem a lóról meg hogyan verekedtünk. De a másik munkámról nem beszélhetek. Ez is a szakmához tartozik.