Laócsecs

A tej miatt is. Anyám a zománcos bádogkannát hat körül nyomta kezembe, hogy siessek vissza, mire apám a városból hazaér, forralás után legyen kakaó a kőszáraz pogácsája mellé. Mert pogácsát sütni szegény éppúgy nem tudott, mint rendes kőtteseket. Amihez ugye nyári konyhás kemence kell és langymeleg padka, ahol a szőttes alatt szépen megkel a tészta. A tésztát az öreg Erzsike néni sodrófával és göcsörtös kezével kiteríti a belisztezett deszkán, bőven megkeni kristálycukros mákkal és dióval, összegöngyöli, berakja a kemencébe, s noha a nyári konyha vén faliórájára sose néz, mindig pontosan tudja, mikor fog kisülni. Akkor, amikor én megjelenek a tejes kannával, s szinte velem egy időben átballag az utca túloldaláról a hétrét görnyedt Eszti mama is. 
Miért nincs egy csipketerítős, giccses nippekkel zsúfolt (évzárói ajándékok a szülőktől) pedagóguslakásban egy rendes kemence, csak Kékes televízió? Udvarunkat miért nem lengi be a meleg istállószag? Nyolcévesen én ezt nem értettem, de vágytam a tyúkkárálásra, tehénbőgésre, a lovak prüszkölésére, a széna illatára a pajtában. És főleg vágytam esténként a két öregasszonnyal zsugázni, akik a zsíros kártyalapok rakosgatása közben kitárgyaltak a faluban mindent és mindenkit. Eszti néni terjedelmes hátsóján kényelmesen elterpeszkedett a falócán, s ha valami nem tetszett neki, történetesen az, hogy a harangozó Jóska gyerek délutánra „már mindég el van dőlve a bortúl”, megvetően csak legyintett: „Laócsecs!” Nekem még Eszti mama kajánsága is tetszett, aki a legjobb zsugás volt hármunk közül. Szerintem gyakran csalt is, amit néha én is megpróbáltam, de az állítólagos rossz szemével mindig kiszúrta, így aztán legtöbbször ő nyerte el a hatalmas babszemeket. Bántam is én! Hiszen az első játszma végén Erzsi mama tálra pakolta a még meleg kőttest, nekem különösen nagy szeleteket vágva, mert ismerte már a falánkságomat. Ropogott a kristálycukor a fogam alatt, fenséges íze volt annak a kőttes kalácsnak! Egészen más, mint anyám porcukorral, borzasztó bolti margarinnal, élesztő helyett sütőporral készített vasárnapi zserbóinak, amiről úgy vélte; egy polgári sütemény ugyebár sokkal különb a paraszti kőttesnél! De mennyivel rosszabb! 
A két öregasszonyt nagyon szerettem, ők is engem. Ezek voltak a mi titkos szeánszaink, hóttakat és élőket megidézve a lapok csendes surrogása közben. Erzsi mama töpörödött, csipogó hangú volt, olyan sovány, hogy egy múlt századi colostokos koporsókészítő alighanem fanyalgott volna a láttán; ugyan mennyi deszka kell majd ennek, ha magához szólítja az Úr! De ráncos álla alatt a fekete flokonkendőt mindig takarosra csomózta, Eszti mamáé pedig hetyke büszkeséggel meredezett, s bökősek voltak a szavai is, mikor pár óra múlva rám szólt: „Anyád nem lesz mérges, hogy megint késve viszed a tejet?”
Bizony az volt. Mire a koromsötétben hazafelé csámborogtam, valamicske tej a lábamra is csurgott. Anyám villámló szemekkel állt a kivilágított konyhában, megvárta, míg asztalra teszem a kannát, nehogy véletlenül kidőljön a tej, aztán már csattant is pofon, s a kötelező láb- és kézmosás után vacsora nélkül zavart ágyba. Fogalma se volt róla, hogy én mindig degeszre tömött hassal, boldogan aludtam el, és vártam a másnapot.