A vőlegény

November, szombat, kora délután, ebéd után. Éppen olvasott, amikor megcsörrent a telefon.
– Halló?
– Szia. Kocsid van?
– Nincs.
– Ittál?
– Ilyenkor?
– Na jó. Majd visszahívlak.
Milyen értelmetlen is lehet egy beszélgetés egy lánnyal, tűnődött. Aztán ismét megszólalt a telefon, és dőlni kezdett belőle a meglepetések tömkelege. Kint, a hegyekben, valaki bezuhant egy vízesésbe, és nem találják sehol, nem sikerül kiszedni. A csapatot egyik barátjuk vezeti, ő telefonált, hogy segítségre van szükségük. Akiknek ez volna a dolga, sem a hegyi, sem a barlangi mentők, sem a búvárok nem kívánnak kimozdulni. Erre a lány felhívta a helyi tévét, ők pedig kivisznek két személyt, a lány barátját meg őt, és persze a felszerelést, hát akkor csomagoljon gyorsan. Ha ló nincs, a szamár is jó.
Szorongtak az operatőr kocsijában. A csomagtartóban a kamera meg a többi tévés kellék pihent, hátizsákjaikat a lábaik előtt tartották. Míg az autót rutinosan vezette sofőrje a krémesedő szürkülődésben, ők a túlélési esélyeket latolgatták. A víz olyan négyfokos lehet, abban öt-hat órán át is kibírhatja. Két óra alatt biztosan kiérnek, a srácnak van esélye túlélni. Bár addigra valószínűleg kikecmereg, s csak kocsikázás lesz a program.
Harmadik nap délutánján megkerült a fiú holtteste. Csáklyával akasztották meg a zuhatag alakította üstben, úgy húzták ki. A közeli város kórházának hullaszállító kocsija vitte el azonnal.
A helybéli rendőr barátkozós kedvében volt. Míg csomagoltak, megkérdezte:
– Aztán tudjátok, miért nevezik Menyasszony fátylának ezt a vízesést?
Nem tudták.
– Vagy ötven évvel ezelőtt beleugrott egy lány. Pont, mint a mesékben: férjhez akarták adni a gazdag fiúhoz, de ő a szegényt szerette, akit meg eltüntettek valahogy. Az esküvő napján beugrott onnan fentről a vízesésbe. Szegényről azt mondták, hogy nem nyugszik meg, amíg meg nem találja a mátkáját – mondta, miközben levette a sapkáját és megtörölte a homlokát. – Hát most megtalálta, szegény fiút. Na menjetek, viszlát!
A szerencsétlenül járt fiatalember barátai azóta minden évben megemlékeztek a cimborájukról a vízesésnél. Két-három éven belül többnapos emléktáborrá fejlődött a dolog, ahol alpinista- és barlangász-, valamint túlélő edzéseken is részt lehetett venni. Őt is meghívták mindig. Minden évben órákig lógott a kötelek valamelyikén, és a zuhatag oldalfalait vizsgálta, hátha megtalálja valahol a srác fényképezőgépét – az ugyanis soha nem került elő. Tíz évig kereste hiába. A tizenegyedikben pedig, amikor már inkább csak megszokásból kutakodott, megtalálta: egy száraz üregben pihent a vízesés oldalában…

Végül az egyik eldugott fényképészműhelyben az öreg szakitól kapott némi szert az előhívóhoz. Fixírsót nem tudott adni neki, de elküldte az egyetemre egyik laboráns ismerőséhez. Kapott is tőle – kissé sok pálinkába került, de kapott.
Sok éve nem kevert már fotóvegyszereket, ezért nagy elővigyázattal s persze nosztalgiával méricskélt és kotyvasztott. Izgalommal tekerte be az előhívótankba a filmszalagot. Sikerült előhívni, bár nem volt tökéletes, megviselte az évtizednyi remetéskedés. Aztán papírképeket kezdett csinálni. Házak, emberek voltak az első kockákon. Majd következett néhány távoli felvétel a vízesésről. Végül elérkezett az utolsó exponált kockához. Levilágítás a papírra, előhívás, stopfürdő, fixálás, mosás.
Felcsípné a papírt a szárítózsinórra a többi kép mellé, de belemerevedik a mozdulatba. A képen, az utolsón, menyasszonyi ruhás, gyönyörű szép lány nyújtja karjait az objektív felé…