Kiakasztani lehetetlen

Mint minden rendes fiatal, csak azt tudtam, hogy mi nem akarok lenni. Bíró? Nem szeretek ítélkezni. Ügyész? Nem szeretek vádaskodni. Az ügyvédek nem válogathatnak, mindent el kell vállalniuk, különben felkopik az álluk. Aztán kezdett előjönni, hogy nagyon szeretnék deviáns emberekkel foglalkozni. Elhatároztam, hogy pártfogó leszek, tudja, aki a büntetés-végrehajtásból szabadult rabokkal foglalkozik, de akkor azt mondták, hogy nő ne legyen pártfogó, mert a nehézfiúk megvezetik. Pedig már akkor is elég határozott voltam. Így eltébláboltam mindenféle állásokban, aztán nyolcvanhétben a Farkasinszky doktornő, aki tudott erről a heppemről, elhívott az akkor nyitó Drogambulanciára.
Nyolcvanhétben ebben az országban még azt sem tudták, mi fán terem a kábítószer, a legtöbb dolgot menet közben kellett kitalálni. Elvileg jogásznak vettek fel, a személyimben ez állt: végzettsége jogász, foglalkozása szociális gondozó. Ehhez képest kaptam fizetést is. Elsősorban büntetőjoggal kellett foglalkoznom – kábítószerrel való visszaélés –, de gyakran beleszaladtunk polgári- és munkajogba is, a gyerekekkel a munkáltatók is próbáltak kibabrálni. Az volt benne a szép, hogy itt már válogathattam. Mondhattam azt, hogy kisfiam, ezzel elmész te máshova. Vagy hogy dealer hozzám ne jöjjön. De nem csak jogászkodtam. Életvezetési tanácsadás keretében beszélgettem a gyerekekkel. Nem is tanácsokat osztogattam, inkább próbáltam elérni, fogalmazzák meg ők, mit csinálnak rosszul. Ez hatékonyabb, mint ugyanazt a fejükre olvasni.
Húsz év alatt több ezer gyerekkel találkoztam, de talán kettőnél fordult elő, hogy nem értettem, miért anyagozik. Szerettem velük foglalkozni. A kamaszok kóstolgatják az embert, és nyilvánvaló, hogy akaratuk ellenére semmit sem tudok velük kezdeni. Kétféleképpen kerültek hozzánk: vagy maguktól jöttek, mert érezték, hogy baj van, vagy akit a rendőrök elkaptak, az elterelés nevű intézmény jegyében hozzánk küldték, jobbára megelőző felvilágosításra. Na itt azért volt ellenállás. Nyilván nem mondhattam nekik, hogy bocsika, akkor menjetek haza. Szóval közöltem, hogy nézd, nekem ez a dolgom, neked meg muszáj itt lenni, csináljunk már valamit, hogy ne unjuk hülyére magunkat. Bevetettem mindenféle játékokat, és előbb-utóbb elkezdtek érdeklődni. Hogy vajon mit hoz ki belőlem ez a banya?
Mondjuk, beül hozzám egy tizenöt éves srác: vegyem tudomásul, hogy ő rossz. Gratulálok, magam és a kis családom nevében. Oszt? Akkor most mi lesz? Két-három ülésen ugyanez az ellenállás, hiába pipiskedtem jobbra-balra. Egyszer csak kijelenti – de láttam, hogy napokig azon gondolkozott, mivel tudna kiborítani –, hogy ő most már elismeri nekem: szörnyű dolgokról fantáziál. Mondjad, lelkem, miről. Gyilkolásról. Háát, mondom, ez tényleg ciki, de tekintettel arra, hogy itt van pszichiáter is, gyere, átmegyünk oda, beszéld meg vele. Ugye nem baj, ha én is meghallgatom? Erre felröhögött. Magát tényleg nem lehet kiakasztani?
Meg tudom érteni a szenvedélybetegeket. Dohányzom. Régen rengeteget szívtam, azután kimentem a lányomékhoz a gyerekre vigyázni, és rájöttem, hogy annyit nem ér az egész, hogy kiálljak érte mindig az erkélyre. Szóval én is függő voltam, nem nikotinfüggő, hanem magához a rágyújtáshoz, a cselekvéssorhoz kötött. A függés megvan, de bármilyen helyzetben túl tudok lépni rajta A gyerekek sokszor mondják, hogy honnan tudná maga, ha egyszer soha nem használta az anyagot. De miért kéne nekem kipróbálni? Hogy megtudjam, milyen nehéz leszokni? Én soha nem vitattam, hogy kezdetben jó, csak azt mondtam, hogy ez hazardírozás. Ráadásul törvénytisztelő ember is vagyok. Akármilyen hülyeség, én megállok a piros lámpánál, és megvárom a zöldet. Tanítjuk, ugye, büntetőjogból, hogy az ember vagy azért engedelmeskedik a törvénynek, mert egyetért vele, vagy azért, mert fél a büntetéstől. Én jobbára egyetértek.
Persze nem csak a Drogambulancián dolgoztam. A jogsegélyszolgálatban is azt szerettem, hogy csak annak segítettem, akinek akartam. Ha jött egy úriember, hogy szeretné kisemmizni a testvérét az örökségből, azt elküldtem, hogy fizessen meg szépen egy ügyvédet. Régóta tanítok a jogi egyetemen is. Elég szigorú, sőt nagyon szigorú vagyok. Még kettest is adtam. Mondjuk mostanában kezdek utálatos lenni. A minap például megjelenik egy hallgató haspólóban és strandpapucsban a szóbeli vizsgán. Nem tudom, a maguk idejében hogy ment, de amikor én jártam ide, azért ez nem volt divat. Mondom neki: látom, hogy a strandra készült, leterítek önnek egy törülközőt a földre, és feleljen úgy. Erre megsértődött.
Tavaly volt itt egy vita a marihuána legalizálásáról, a Társaság a Szabadságjogokért rendezte: az egyetemről szóltak a kollégák, hogy menjek el. Köpték a markukat, hogy mekkora vita lesz, aztán végül nem lett semmi, mert a TASZ-osok mindennel egyetértettek, amit mondtam, csak hozzáfűzték, hogy de a szabadságjogok! Ellene vagyok a legalizálásnak. Nincs meg hozzá sem a szociális, sem a lelki háttér, a fiatalok mentálhigiénés állapota minősíthetetlen. Egy szóval sem mondtam, hogy zárják börtönbe a fogyasztót, de küldjék be hozzám. Én nem tudom, mikor jön el annak az ideje, amikor ezt lehet engedni, mert nem lesz már ennyi szorongás. Most azt érzem, hogy az emberek pusztán azért kelnek fel reggel, mert hátha így megtalálják, kibe rúghatnak bele.