Álomgyártó a szőlőhegyen

Akkor fog neki a mosásnak, mikor szép, kövér cseppekben elered az eső. Ha egy hónapig nincs csapadék, kicsit összehúzza magát, és takarékoskodik. Ha kettőig nem esne, no akkor már hozatni kéne fel vizet. Krüzsely Gábor szerény mosollyal meséli, hogyan építette fel az életét itt, az egri Eged-hegy aljában, egy alkalmi áron vett hétvégi házban, ahová csak a villanyvezeték ér fel. Még a fűnyíró berregésével sem zavarja a táj meg a gyomban lakozó bogarak nyugalmát. Inkább kaszálni próbál, ahogy a nagyapjától látta. Meggyőződése ugyanis, hogy az ősök mozdulatait a génjeiben hordozza, csak elő kell hozni valahogy…
Lehuppanunk a tetőtéri műterem sarkában. Itt minden az ihletet szolgálja: a mászkáló rovarok, a rothadó gyümölcs illata. Egyedül a házi zugpókok bőszítették fel a festőt, mikor népes kolóniákban próbálták elözönleni a lakást. Nos akkor, kivételesen méreggel csapott le a házigazda. Pedig egyébként óvakodik a vegyszerektől. Természetellenesnek tartja, hogy az amerikai gyerekeket már kosztablettákkal etetik. A túlzottan steril, agyonfertőtlenített környezetben ugyanis nem edződnek hozzá a kórokozókhoz, és ezt megsínyli az immunrendszerük.
Vízvezeték-szerelő csak egyszer járt nála, amikor hihetetlen árajánlatot tett – tér ki vendéglátóm a részletekre. A kemény kőzetben ráadásul hiába próbáltak kutat fúrni, így – miután fakasztani sem sikerült – Gábor magára hagyatkozott. Előbb a világhálón tanulmányozta, hogyan is hasznosíthatná az esővizet. Aztán a szerelvényboltokban kifaggatta az eladókat, miként kell a csöveket öszszeszerelni, végül pedig akkurátusan „megalkotta” a rendszert. Mikor kész volt, máris belekezdett a csatornázásba: a szennyvizet gyökérrel szikkasztja és baktériumokkal tisztogatja. Nem kis teljesítmény volt mindez egy olyan fiútól, aki kisdiákként úgy idegenkedett a reáltárgyaktól, hogy még a szorzótáblát sem fogadta be az agya. Máig számológépen pötyögtet.
Ha megnyílnak az ég csatornái, a vízcseppek az ereszről szépen becsorognak az ülepítőbe, majd a gyűjtőtartályba, eztán több szúnyoghálón is átszűrődnek, hogy végül a csapokból csurranjanak ki. Az esővíz kicsit savas, meg algásodik tőle a vécétartály, de annyi baj legyen, a vezetékes víz meg klóros lenne.
Gábor nem panaszkodik, azt tartja, a komfort rengeteg unalommal és pótcselekvéssel jár. A mindennapok erőfeszítései viszont épp az élet esszenciájához visznek közel. Ő nem a keleti kényelemre, hanem a keleti ember nyugalmára esküszik, és buddhista könyveket forgat. Mióta hozzáedződött a fák sejtelmes éjjeli susogásához meg a „körpanorámás” villámok látványához, ajándéknak tekinti, hogy a természet része lehet. Olyan ez neki, mint az alkotás meg a hit. Gerincet ad. Persze, ha vendégségben jár valahol, ahol a zuhanyból bőséggel permetez a víz, úgy érzi magát, mint az éhes vándor, aki kap egy jókora karéj kenyeret. Fenséges élmény…
Krüzsely Gábor eredetileg ungvári. Az édesapja az ottani filharmóniánál énekelt, de mivel magyar létére Kodályt meg Bartókot erőltette a repertoárba, a színpadról végül egy asztalosműhelybe kényszerült. Gábor sem járt szerencsével: az iparművészeti ukrán igazgatója jobb szerette volna két év után az akadémia falain kívül látni őt. Ezért kapva kapott egy pályázaton, és a Kemény Zsigmond Alapítvány támogatta, hogy Egerben szerezzen rajztanári diplomát. Kezdetben egy munkásszálláson élt a város szélén, s napi 46 forintból próbálta elverni az éhségét. Később kollégiumban vagy albérletben húzódott meg. Ha arra sem volt pénze, hogy egyen, böjtölt egy-két napot. Néhány ezresért portrékat rajzolt az egri Dobó téren, vagy buszra szállt, és csendes eltökéltséggel a fővárosban kilincselt a festményeivel. Mára elérte, hogy állandó kiállítása legyen egy Váci utcai galériában. Képei külhoni magángyűjteményeket is gazdagítanak.
Az egyik nap puccba vágja magát, és a pesti belvárosban forog mint felkapott művész, a másikon meg fát vág itthon, a Donát-dűlőben, hogy legyen tüzelője. Krüzsely Gábor számára ez nem ellentmondás, hanem egyensúly. Ha egy nap hat órát szomorú, és hat órát boldog, akkor már kiegyensúlyozottnak tartja magát.
A festményei olyan egyszerűek, mint a barlangrajzok. Az akadémián ugyan megtanították tűhegyes ceruzával ábrázolni a valóságot, mégsem volt kedve a realizmushoz, ahhoz meg végképp nem, hogy „piacképes” tájképeket gyártson. A grafikái szinte egyetlen, magukba visszatérő vonalból állnak. Az alkotás megszállott magányra kényszeríti, de nem bánja. Ha elkapja a hév, napokig nem borotválkozik, és ki se dugja az orrát a fagerendás házból. Aztán megrázza magát, kerékpárra kap, s legurul egészen az egri főutcáig, hogy megmártózzon a nyüzsgésben. Azt tartja, az egyedüllétet nem úszhatja meg egy művész. Hiszen csak ha alábukik önmagában, akkor tudhatja meg, kivel áll szemben.
Hétvégén aztán, mikor megérkezik a barátnője, aki egy multicég alkalmazottjaként keresi a kenyerét, és Buda egyik legforgalmasabb, no meg legzajosabb utcájában lakik, megkezdődik egymás „idomítása”. Azért ha rájuk telepszik a csend, itt az Eged aljában, valahogy csak öszszebékítik a két külön világot. S ha szerencséjük van, még egy kiadós záport is kifognak.