Bábszínház a jégmezőn

Grönlandon szélfogót épített jégtéglákból, s még ahhoz is volt humora, hogy Vitéz Lászlót játsszon. Él-hal a színpadért, több mint három évtizede az Új Színház ügyelője. Kollár Lajos, a magyar Himalája-expedíciók vezetője nagyvonalú ember: a Makalun még a cipőjét is kölcsönadta.

Körös-körül sehol egy csúcs, még egy apró halom sincs, síksághoz illő akácok sorjáznak. Mezőszemerén járok, a hegymászóhoz igyekszem. Kis parasztházat találok, Soma nevű pulival.
Bukta Imre, a festő beszélte rá jó tíz éve, hogy itt verjenek gyökeret – magyarázza Kollár Lajos már odabenn, a konyhaasztal mellett. Imrét vonzotta a szülőfaluja, amit le sem tagadhatna, hiszen az idevalósiak háromnegyedét Buktának hívják. Itt kötött ki később a hajdani szentendrei baráti társaság harmadik tagja, Wahorn András is, aki egykor a Bizottság együttessel villanyozta fel a nyolcvanas évek unott értelmiségét. Ma délután viszont így hárman a mezőszemerei képviselő-testület ülésére igyekeznek, hogy a falu egyre romló közbiztonságának javítására összefogást sürgessenek! Ám ebbe ne bonyolódjunk bele…
– Szentendrén is vigyáztam, hogy ne keveredjek bele teljesen a bohém társaságba – tisztázza Lajos. A pesti színházi büfékben sem füstölteti magát hajnalig. Holott tehetné, hiszen 1973 óta ügyelő az Új Színházban. Ha előadás van, akkor ő az úr, az igazgató sem bírálhatja felül a szavát. Mégsem kell keménykednie, hogy rendet tartson. Már az tekintélyt kölcsönöz számára a társulatban, hogy tudják: nemhogy egy színielőadást, de egy veszélyes Himalájaexpedíciót is egyben tud tartani. Az ügyelő úgy gondolja, ha csak egyféle dolgot csinálna, akkor fél ember volna. A színház tehát a hobbija, amiért él-hal, a hegymászás meg a munkája, amiért szintén…
Legelőször a Tátra csábította el, úgy a hetvenes években. Majd jött a nagy dobás, Tarjányi Istvánnal 1997-ben nekivágtak, hogy a magyarok közül elsőként átsíeljenek Grönland jegén. Az út feléig értek, mikor szinte belefulladtak a nagy viharokba. A szél ellen jégfalat építettek, hogy az árnyékában állíthassák fel a sátrat, ám a téglákat naponta „kifugázta” a förgeteg. Tíz napot töltöttek így, hóba ásva, aztán visszafordultak.
– Íme, az első magyar grönlandi bábszínház előadása – mutatja a fényképet. Vitéz László történetét Lajos két pohárral, egy villával és egy kanállal játszotta el. Igaz, a premier csak két percig tartott, mert azután a keze hozzáfagyott a rögtönzött bábokhoz.
Hogy kiköszörüljék a csorbát, 2001-ben újra nekivágtak a jégmezőnek. Méghozzá már hárman, (Kiss Csabával kiegészülve), mert kettősüket az első úton megérintette a halál lehelete. Rájöttek, ha az egyik odavész, a másik sem élheti túl. Néhány vihart leszámítva másodszor már szerencsével jártak. Rendszerint éjjel egytől másnap délig siklottak, mert a mínusz 35 fokos hidegben gyorsabban röpült a szán. A sátorban ehhez képest enyhe idő volt, mindössze mínusz huszonöt-harminc fok. A „jégmezők lovagjai” számára azok voltak a legnehezebb pillanatok, mikor reggel muszáj volt kikecmeregniük a meleg hálózsákból.
– Ha egyszer majdnem megvette az Isten hidege Grönlandon, hogy volt képes újra nekivágni? – erről faggatom a hegymászót.
– Ha csak sikerek érnek, s nincsenek buktatók, akkor az életet nem mozdítja elő semmi. Kellenek a kudarcok, hogy az ember új erőre kapjon. Tartoztunk magunknak annyival, hogy ami görbe, azt kiegyenesítsük – mondja szikárul.
Következett aztán 2003-tól a ma is tartó sorozat: a „Magyarok a világ nyolcezresein”. Idén Erőss Zsolt, Mécs László és Sterczer Hilda társaságában indult neki, s a 8463 méter magas Makalu volt az útjuk célja. Jövőre Tibetből kapaszkodnak majd az Everest északi falán, s a szomszédos Cho Oyou-n akklimatizálódnak. Idén is oda készültek, de a kínaiak nem engedték be őket.
– A mi Himalája-expedícióink nemcsak arról szólnak, hogy egy-két biztos csúcsmászó megrohamozza a hegyet – magyarázza. – A csapatuk egy egész életmódot jelentő sporthoz próbál kedvet csinálni.
Ezért is járnak élménybeszámolókra, sőt leszokó drogosokból álló rehabilitációs csoportokba.
– Az élet a legkeményebb drog, s ennek a használatára buzdítunk mindenkit – magyarázza.
Miért éri meg egy ötvenhét éves férfinak, hogy megszervezzen, s összetartson egy expedíciót, miközben tudja, hogy nem ő lesz az, aki felküzdi magát a csúcsra? – motoszkál bennem a kérdés. Arról nem is beszélve, hogy legutóbb két hetük csak arról szólt, hogy hatvanöt sherpájuk társaságában meneteltek a dzsungelben a Makaluhoz.
– A hegymászás csapatmunka. Az ember nemcsak a felhőbe vesző magassággal, de saját magával is kénytelen szembenézni. „Menjen el egyszer egy ilyen túrára, s ha nem formálódik a jelleme, akkor magát nem lehet megérinteni” – tanácsolja Kollár Lajos, de tekintettel a tériszonyomra, hezitálok.
Ötezer méter fölött más törvények uralkodnak. A víz például felforr már 65-75 Celsius-fokon. Ebből az következik, hogy idén, az 5690 méteren fekvő alaptáboruk sátrában, a kerozinos tűzhelyen csak úgy simán nem főtt volna meg egy csomag rizs sem. Az étel tehát kuktában rotyogott, a két helybeli szakács, és persze az expedíció vezetőjének felügyeletével, aki mindenen rajta tartotta a szemét. Ám még így is lába kélt Sterczer Hilda bakancsának, s a lány jobb híján Kollár Lajos 43-as cipőjében kísérelte meg a csúcstámadást. Mindössze három méter szintkülönbségen múlt, hogy nem sikerült neki. Erőss Zsolt volt az, aki fölért a Makalura, igaz, közben két lábujja megfagyott. Hilda lábát feltehetően az védte meg, hogy a jókora férfibakancsot számos zoknival tömte ki. Hogy a lábbeli tulajdonosa közben miben toporgott a havon, arról nem szól a fáma…