Jöhet a szalma

Az ősz Szatmárban is szép. A magasban fehér ökörnyál úszik, az út menti fákon sárga falevél zörög, a Fehérgyarmat utáni nagy síkon pedig valahol messze füstcsíkok kígyóznak az égnek. Valakik szalmát vagy kukoricaszárat égetnek – nem tudnak mit kezdeni velük. Csak útban vannak, nem lehet tőlük szántani, vetni.
– Remélem, jól megnézték azt a füstöt, mert ha minden jól megy, ilyet se fognak többet látni mifelénk – jósolja a falu polgármestere, Kormos Gyula. – A szalmát meg a csutkát össze fogják gyűjteni az utolsó szálig. Mert ki az a bolond, aki elfüstöli a saját pénzét?
Cégénydányád átlagos magyar falu a Szamos mentén: ezer alatti lélekszám, munkanélküliség, borotvaélen táncoló költségvetés. Rég megelégelte ezt a máról holnapra élést a falu vezetése, de képtelen volt akár csak egy kicsike kis munkahelyteremtő vállalkozást a községbe csábítani. Mígnem felfigyeltek a „szalmaerőművek” körüli országos hercehurcára. Ha nektek nem kell, majd kell nekünk! A nyáron fel is vették a kapcsolatot az erőműveket építő konzorciummal. Áttanulmányozták a terveket, környezetvédő szakemberekkel konzultáltak, és miután meggyőződtek, hogy a beruházásnak sokkalta több az előnye, mint a hátránya, a képviselők úgy döntöttek – gyerünk!
De hogy ők is, meg a beruházók is biztosak legyenek a dolgukban, falugyűlést meg népszavazást tartottak, hogy kell-e a népnek az erőmű. Mert annál nincs bosszantóbb, ha akkor találja ki valaki, hogy neki aggályai vannak, amikor a leendő üzem helyszínén már megjelentek a gépek, az emberek alapozni. A falunak blamázs, a beruházónak tetemes veszteség időben, pénzben.
A szavazásra nemrég került sor, az igenek meggyőző többséget kaptak. Ezúttal is, mint általában, a szavazatra jogosultak hatvan százaléka járult az urnákhoz, akiknek kilencvenhárom százaléka mondott igent. Háromszázheten voltak, a „nem”-esek tizenkilencen. Elsöprő többség, de vajon mi vezérelte az utóbbiakat?
– Volt, aki azt mondta, nem kell ide semmiféle atomreaktor, más annyit mondott, „csak”, a többiek meg nem mondtak semmit – feleli Smajda István jegyző. – De nem is ez most már a fontos, hanem az, hogy minél hamarabb megkezdődjön a kivitelezés. Hogy minél hamarabb munkába állhassanak az emberek.
Az önkormányzatnak se mindegy természetesen, hogy mikor kezdődik az áramtermelés. Most évente körülbelül 300 ezer forintos iparűzési adó folyik be a közös kasszába. Ha beindul a húsz megawattos üzem – egy negyven-ötvenezer lelkes város teljes energiaszükségletét képes majd fedezni –, nyolcvanmillióra számíthatnak. Miközben a teljes évi költségvetésük 280 millió!
Dániában, Franciaországban már működnek hasonló üzemek, nyolcvan-nyolcvanöt főt foglalkoztatnak. Itt is annyian lesznek, a cégénydányádiak reményei szerint kétharmaduk a faluból kerül majd ki. De az erőmű sokkal több emberrel kerül kapcsolatba. Körülbelül egy harminc kilométeres sugarú körből vásárolja majd fel a szalmát, kukoricaszárat, s mintegy ezer hektáron energiafüvet is termeltetni akar a nyersanyag-utánpótlás biztonságáért. Az eddig veszendőbe ment szalma tonnájáért nyolcezer forintot kész fizetni, ami évente körülbelül egymilliárd forintos bevételt jelent a gazdáknak.
De azért nem minden arany, ami fénylik! A reményekkel ellentétben a helyiek például egy petákkal se jutnak majd olcsóbban az áramhoz, a dologkerülők pedig jobb, ha csak messziről nézik a korcsmát. Mert segélyosztáskor megkaphatják: ott az erőmű, eredj dolgozni!