Pillangó és cukorgyár

Az első magyarázatát meghagynám inkább a természettudósoknak, a másodikba Amilton Lopes, az említett törzs vezetője, és Egon Heck, az Őslakosok Missziós Tanácsának képviselője avatott be az elmúlt héten az egyik budapesti vendéglő alagsorában.
A két úr Európát járva hívja fel a figyelmet a brazíliai jogsértésekre. A történet ötszáz éve kezdődött, akkor, amikor a kontinensünkről érkező hajósok az Újvilág földjére tették a lábukat; az indiánok élettere azóta zsugorodik. Az ősi rend Dél-Amerika függetlenedésével sem állt helyre, s bár a brazil kormány úgy ötvenévenként ígéri, hogy kijelöli az indiánok helyét az országban, ez valahogy mindig elmarad.
Az utóbbi években aztán drámaian gyorsulnak az események. Pontosan azóta, hogy a világ felfedezte, a bioetanol üzemanyagként is felhasználható. A bioetanolt pedig egyebek mellett a cukornád származékából gyártják. A cukornádhoz viszont föld kell – nem is kevés.
Igaz, hogy ezen indiánok élnek, ám ilyen kicsiségre a birtokosok nem adnak.
A viszály állandó, a törzs a földjének 90 százalékát elveszítette már, tagjai az utak szélére szorulva tengetik az életüket. Kapnak ugyan némi élelmiszersegélyt a kormánytól, a szükségesnek körülbelül a negyedét. A szomorú következmény: csak az utóbbi időkben a negyvenezer lelkes közösségből ötven gyermek egyszerűen éhen halt. A befektetők ezen túllépnek, újabb 56 bioetanol-desztilláló üzem építését, s egymillió hektár cukornád telepítését tervezik.
S ha a Guarani-Kaiowa törzs sanyarú sorsa nem hatna meg bennünket, gondoljunk a Magyarországon is bezárt cukorgyárakra, hívta fel a figyelmet a küldöttség magyarországi útjának szervezője, Varga Géza, a Gaia Alapítvány elnöke. A cukornádból negyven százalékkal olcsóbban lehet előállítani cukrot, mint répából. Az éhen halt gyerekeknek, úgy látszik, nincs áruk.