Elmélkedés

Mi, emberek része vagyunk a körülöttünk levő világnak, de különbözünk is tőle. Például abban, hogy nekünk vannak vágyaink. Ezekből merítünk lendületet, kitartást: ha vannak meghatározott céljaink, akkor sokkal több energiát, munkát tudunk kifejteni annak érdekében, hogy vágyunk valóra váljon. Sőt képesek vagyunk teljesen túlhajtani magunkat – ez egy tipikus emberi tulajdonság –, képesek vagyunk a kimerültségig hajszolni a szervezetünket.
Sokfélék vagyunk, ezért sokfélék a vágyaink is, de mindenkiben közös, hogy mindig többre vágyunk, mint ami van: ebben az életben soha nem érjük el a teljes megelégedettséget. Pontosan ez a ki nem elégíthető vágy jelzi, hogy – sokszor tudat alatt – van bennünk egy olyan cél, ami túlmutat a földi életünkön, mert itt nem valósulhat meg. A hívő ember ezt a célt Istenben fedezi fel. Szent Ágoston (354–430) ezt így fogalmazza meg: addig nyugtalan a szívünk, amíg Istenben meg nem nyugszik.
Nem csak mi keressük Istent, ő is közeledik felénk. Felfedezhetjük nagyságát és szeretetét a természet szépségében és harmóniájában, de leginkább a karácsonykor ünnepelt kisgyermekben látjuk Istent, aki annyira szeret minket, hogy egy lett közülünk, hogy velünk éljen ebben a világban. Ő mindent megtett azért, hogy szóljon hozzánk, hogy felismerhessük őt. De ma is szól, amikor a lelkiismeretünkön keresztül hív a jóra. Mert ő nincs jelen az igazságtalanságban, az erőszakban. Akik tisztességesek, akikben van jóindulat, megértés, azok készítik az ő útját, közeledését saját szívükben és környezetükben.